El, mondta az apa neki. Nem azért, mert elege volt belőle, neki nem, bár a gyereknek elege volt az apából, aki minden pillanatban éreztette vele, hogy az élet tele van nehézségekkel, s ezeknek a nehézségeknek valahol, néha áttételesen ugyan, de a gyerek az okozója. A gyerek irtózott az apával együtt dolgozni, amikor odahajolt valamihez, a málnáskocsi kerekéhez mondjuk, aztán csak kinyújtotta a kezét, nem is nézett fel, és a gyereknek a gondolataiból kellett kitalálnia, mire van szüksége. Az apa nem szólt, csak akkor, ha helytelen szerszámot nyomott a kezébe, hogy nem látod, a hatos kulcs kell. A gyereknek már akkor összeszorult a gyomra, ha az apa azt mondta, gyere, kell egy kis segítség, fogalma sem volt, hogy ez hány üvöltést jelent az apa részéről, hányszor bizonyosodik be, hogy alkalmatlan arra a feladatra, amire az apa kérte.
De az apa nem ütött, ám egy-egy ütés elmaradása nem azt jelentette a gyerek számára, hogy ez az ütés meg sem fog történni, épp ellenkezőleg, ez azt jelentette, hogy az ütés csupán azért maradt el, hogy egy hatalmasabb kövesse az elmaradást valamikor a távolabbi jövőben.
El, mondta az apa, ebből a faluból el kell menni. Itt nincs remény, hogy valami legyen belőled. Mondta, mert úgy gondolta, ebből a gyerekből lesz valami, nem azért, mert megvoltak az adottságai, bár megvoltak, hanem azért, mert az ő gyereke, s ő úgy gondolta, ami tőle származik, az méltó a valamivé válásra. Nem úgy, mint például a saját apja esetében, amely apától származni eleve veszteség volt, s ha ő nem akarja, akkor az apa okán tényleg nem lett volna semmi belőle, a szövetkezet vezető munkatársa semmiképpen sem, mert az ő apja, a gyerek nagyapja, aki
Nem, ő olyan apa volt, aki képes megalapítani egy család jövőjét, s ebben a jövőben a következő lépést a gyereknek kell megtennie, s a gyerek meg is teszi, mert ő erre lehetőséget biztosít.
Tudom, mondta a gyerek az apának, s hogy eszerint adja majd be a jelentkezési lapját egy budapesti gimnáziumba, ahová más családalapító apák gyerekei is jártak abból a faluból.
Együtt mentek a felvételire, az apa autójával. A gyerek bement, és válaszolt a különböző tanárok kérdéseire. A különböző tanárok nem árultak el semmit arról, hogy mennyire tetszik nekik a gyerek. Harmincan voltak a jelentkezők, és csak tízet vettek fel közülük. A gyerek ebbe a tízbe szeretett volna beletartozni. Amikor kijött, az apa arról faggatta, hogy sikerült-e belekerülni a tízbe. Nem tudom, mondta a gyerek.
Az apa nem szólt semmit. Így mentek vissza a faluba. Hallgattak. Csak az autó zúgott, hol hangosabban, hol csendesebben, attól függően, hogy milyen sebességgel mentek. A gyerek nézte a tájat, aztán a házakat, amikor beértek egy faluba. Hányszor fogok itt menni, gondolta, hogy minden hónapban egyszer legalább haza kell mennie, ha majd Pestre jár iskolába, hogy majd rettegve fog menni a vonaton, mert tudja, hogy otthon az apja megkérdezi, hogy milyen jegyeket kapott. És ő rossz jegyeket fog kapni, mert nem képes annak az elvárásnak eleget tenni, amit a budapesti tanárok fogalmaznak meg. Rettegve ül majd a vonaton, aztán a buszon, mert csak így lehet megközelíteni a falut, és tudja, hogy semmi mást nem fognak tőle kérdezni, azt nem, hogy szereti-e ott valaki, és ő nem tudja majd elmondani, hogy nem. Őt ott, ahogyan a többi kollégistát sem, nem szereti senki. Aztán megérkeztek, az apa beállt a garázsba, az anya is megkérdezte, hogy hogy’ sikerült. A gyerek ugyanazt mondta, hogy nem tudom.
Három hét múlva az apa bement az iskolába. Az udvaron várt, amíg a gyerek végez az órával, s kiabált, mikor kitódultak a tanulók, kiabált a saját fia után, hogy itt vagyok, levél jött. Az nem a faterod, kérdezte a Laci. De, mondta a gyerek, s hogy akkor oda kell mennie, szóval nem tudnak együtt hazagyalogolni, mint mindig, beszélni arról, hogy miképpen akarnak élni majd, ha végre felnőttek lesznek, s nem más, az övéiktől idegen akarat, például a szüleiké határozza meg, hogy mikor mit tegyenek.
A gyerek odament az apához, ránézett az apa arcára, olyan arc volt, amilyet még nem látott, legalábbis az apán még biztosan nem. Talán ezért az arcért lett az anya az apa felesége, gondolta a gyerek, mert különben nem mindig értette, hogy miért. Az apa akkor megszólalt, a levél ott volt a kezében. Az van benne, mondta. Mi, kérdezte a gyerek. Az apa kicsit várakozott, és még mindig nem azt mondta, hogy mi, hanem hogy abból a budapesti iskolából jött. És, kérdezte a gyerek megint.
A gyerek örült, de nem akarta mutatni, mert úgy érezte, ha mutatja, azzal az apát megerősíti abban a hitben, hogy ez nem is a gyerek, hanem valójában az apa érdeme. Nem is örülsz, kérdezte. De, mondta a gyerek. Nem látszik, mondta az apa, s így indultak haza. Az apa kocsival volt, nem lehetett mindenkinek mondani útközben, hogy mi történt.
A nyár már úgy telt, hogy mindenki abban élt: a gyerek élete végre megoldódott. A gyerek is. Az Ipolyon fürödtek a haverjaival, s olyanokat mondott, hogy lehetne csajozni, de az már úgyis csak erre a nyárra szólna, mert amúgy Pesten annyi a csaj, hogy Dunát lehet velük rekeszteni, kiállsz egy nagyobb utcára, megfeszíted a mellkasodat, aztán mindjárt odaáll melléd egy csaj. Nem kell strapálnia az embernek magát, hogy duma, meg közös programok. Elég csak megmutatni, hogy ott van. Ha nem teljesen reménytelen a külseje, akkor azonnal ráakad valaki. Azért egy nyárra is megéri egy csaj, nem, mondta a Laci, hogy azért például a Kovács Ágit érdemes volna felszedni, meg azt is hallotta, hogy a
Inkább ússzunk, mondta a gyerek, ki a fasznak kell a Péli Árpi levetett csaja, hogy ahhoz a bőrhöz nyúljak, amit az Árpi már összefogdosott. Hülye vagy, mondta a Laci, az már nincs rajta. Elég, ha a fejemben benne van, mondta a gyerek, és elindult a víz felé.
Gyorsan elértek az augusztus utolsó napjához, amikor a gyereknek el kellett hagynia a falut, azt a helyet, amit mindig is el akart hagyni, amitől már évek óta irtózott, a sáros utcákat, a fekete ruhás asszonyokat és a gumicsizmás embereket, azokat a problémákat, amelyek az itt élő emberek életét igazgatták, hogy végre olyan problémák közé kerüljön, amelyek valójában őt érdekelték. A gyerek mindettől már évek óta szeretett volna megszabadulni, hogy végre olyan szabad életet éljen, mint amilyen szabad életet elképzelt a Budapesten élő tanulókról, de most mégis olyan volt, hogy rettegett az úttól, attól az érzésről, hogy ott marad egy kollégiumi szobában egy csapat idegen gyerekkel. Hajnalig nem bírt elaludni, aztán már szinte derengett, amikor álomba zuhant. Azt álmodta, hogy épp ebben a kollégiumi szobában van, fekszik egy vaságyon, emeletes ágy, de neki az alsón jutott hely,
hogy a fölötte alvó vegye már észre, de az nem ébredt, az ágy meg csúszott tovább, rá a paplanra, aztán a drótsodrony hozzászorult az arcához, rányomódott a bőrére, és ott csúszkált, ahogyan a fölötte fekvő hánytorgott az ágyon. Hirtelen erre a dörzsölésre riadt fel. Olyan volt, mintha az ágysodrony még mindig az arcába nyomódna, mert tényleg volt ott valami, és mozgott, dörzsölte az arcbőrt. Felnézett, és látta, hogy az érzés mögött az anya keze van, és az anya keze mögött az anya. Félhomály volt. Ebben a félhomályban csillant meg, talán a nedvesség miatt az anya szeme. A kapálástól megkeményedett tenyér simogatta a gyerek arcát. A gyerek csak nézett meglepve: nem ismerte ezt az érzést.
Háy János: El
Alibi; Gyermekkor
Alibi Kft., 2011
