Pápáról indultunk, majd megtámadtunk egy repülőteret

Magyarországon 2017 júniusa óta folynak különböző helyszíneken a hadgyakorlatok. Ezek részben a Magyar Honvédség saját éves kiképzési tervének az elemei, részben az Egyesült Államok fokozott európai jelenlétének az eredményei. A katonai tervezők, ahol tehették, összekötötték a két fél gyakorlatait, hogy mindenki a legtöbbet tanulhasson az együttműködésből.

Magyarország és többi közép- és kelet-európai NATO-ország csak mostanság kezdi el megtanulni, hogy milyen is az, amikor a katonai szövetség a saját területén is gyakorlatozik. A volt szocialista országok csatlakozása a NATO-hoz (1999-ben, 2004-ben) egybeesett a katonai szövetség azon korszakával, amikor a fő fókuszt a távoli országokban végrehajtott válságkezelői missziók jelentették. Ezek a – magyar szóhasználatban tévesen békefenntartónak nevezett – műveletek Afganisztánban vagy Koszovóban (hogy csak a két legfontosabbat említsük) egyben azt is jelentették, hogy a tagországok hadseregei otthon nem gyakorlatoztak együtt, maximum a tervezőasztalok felett.

2014-ben két dolog is történt, ami gyökeres változást hozott. Egyrészt a NATO lezárta masszív afganisztáni misszióját és a pihentetésre, illetve régi – de a közép-európai országok számára a késői csatlakozás okán még ismeretlen – otthoni hadgyakorlatokra, összekovácsolásokra kezdett fókuszálni. Másrészt Oroszország ukrajnai akciójával, azaz a Krím félsziget elfoglalásával, lépéskényszerbe is került a NATO. Valamit mutatnia kellett Moszkvának, hogy ne tűnjön egy gyenge, csak nevében létező katonai szövetségnek.

Azóta amerikai irányítás alatt, és főként amerikai erők részvételével megsokasodtak a különböző hadgyakorlatok gyakorlatilag minden 1999 után csatlakozott NATO-tagországban. Persze furcsa ez mindenkinek, aki itt él és nem katona, a lakosság egyszerűen elszokott attól az elmúlt 25 évben, hogy egy normális hadsereg gyakorlatozik is. Egy szövetség részeként működő hadsereg pedig a szövetségeivel közösen hadgyakorlatozik.

A Szablya Őre

Az Egyesült Államok idén is a kelet-európai NATO-szövetségeire fókuszált, ezúttal Romániára és Bulgáriára (tavaly Lengyelországon és a Baltikumon volt a hangsúly). Mivel földrajzi helyzeténél fogva Magyarország felvonulási területnek számít, ezért hazánk is jelentős szeletet kapott a gyakorlatsorozatból. A három országban folyó gyakorlatsorozat elnevezése a Szablya Őre 2017 (Saber Guardian), ami talán nem túl eredeti név, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy minden évben ugyanígy hívják ezt, csak az évszám változik.

2017 június végétől július végéig több mint ezer amerikai katona gyakorlatozik magyar, és létszámukban jóval kisebb más nemzetek katonáival. A cél mindig ugyanaz: megérteni egymást, adott parancsra ugyanazt cselekedni, hogy ha egyszer lépni kell, akkor a szövetség minden nemzete (jelenleg már 29) ugyanazt tegye a harcmezőn és a hátországban. Ez sokkal bonyolultabb annál, amit el tudunk képzelni, és a hibákat könnyen emberáldozatokban lehet mérni.

A Szablya Őre 2017 keretében mindhárom országban önálló nemzeti gyakorlatokat is tartanak, és elég vegyes kavalkád tud kialakulni a sok részhadgyakorlatnév hallantán. Az első ilyen Szentesi Fokos 2017 volt, amikor Győrnél, a Mosoni-Dunán a magyar és amerikai utászok által vert pontonhídon a Németországból közúton ide kocsizó amerikai 2. Páncélos Ezred kerekes páncélos járművei keltek át. Éppen ezekről szólnak a gyakorlatok, amikor egy 16-18 tonnás harcjárművel éjjel kell átjutni az imbolygó pontonhídon, amelyet egy másik ország katonája üzemeltet.

A Szentesi Fokossal párhuzamosan folyik Szolnokon a Fekete Hattyú 2017, ami az amerikai és közép-európai különleges műveleti erők közös gyakorlata nappali és éjszakai ejtőernyős ugrásokkal és egyéb kihívásokkal. Szintén párhuzamosan zajlik a Bátor Harcos 2017, ami a Magyar Honvédség elsődleges hadgyakorlata Várpalota térségében (ennek sajtónapja épp a mai napon van), közösen a Visegrádi Négyek tagországaival, illetve horvát, amerikai, román és brit egységekkel.

Földön fekvő katonák

A gyakorlatsorozat része volt a kedden megtekintett Gyors Válasz 2017 (Swift Response), amelynek keretében főként az Olaszországban állomásozó amerikai 173. légideszant dandár ejtőernyősei, kiegészítve brit, spanyol, és kanadai egységgel hajtott végre ejtőernyős ugrást, majd légideszantot Bugáriában (július 21-én egy hasonló gyakorlat lett végrehajtva Pápáról Romániába). A forgatókönyv szinte mindig ugyanez, nem véletlenül ez a fő profilja minden ejtőernyős alakulatnak a világon. Általában egy repteret kell megtámadni a gyakorlat során, amelyet valamilyen milícia tart ellenőrzése alatt, vagy egy terrorcsoport tart ott foglyokat. A földet érő ejtőernyősök mihamarabb felfejlődnek, majd elfoglalják a repülőteret.

A forgatókönyv most is hasonló volt, a mintegy 550 ejtőernyős két C-17 és nyolc C-130-as teherszállító repülőgépen, Pápáról indulva elrepült a bulgáriai Bezmer repülőteréhez, ahol hullámokban követve egymást földet értek.

Ebben a gyakorlatban az jelentette a pluszt, hogy a C-17-es gépek visszatérve Pápára elnyeltek négy Stryker páncélozott harcjárművet (azokat, amelyek Győrnél átkeltek) és a következő fordulóval kirakták az addigra már a képzeletbeli háborúban, a helyi milicistáktól „elfoglalt” repülőtéren.

Az amerikai szervezők nyitottak voltak a sajtó és a kutatók érdeklődésére, így hetedmagammal lehetőségünk nyílt, hogy ne csak a hivatalos sajtótájékoztatót és a készülődés pillanatait tekintsük meg, hanem felszállva a repülőgépekre elkísérjük az ejtőernyősöket Bulgáriába.

Civil szemmel visszatérő volt tapasztalat volt az állandó várakozás, az ugrásra készülő katonák már odaérkezésünkkor, délután egy órakor a betonon vagy földön pihenve várták, hogy indulhassanak.

A repülőgépek 16.30 és 17.00 között szálltak, az ejtőernyősök este hét és nyolc között ugrottak. Mint azt a kísérők elmondták, ez idő alatt az ejtőernyőkhöz és a katonákra málházott felszereléshez tilos hozzányúlni a biztonság érdekében, így a katonák még vécére sem mehettek el.  Egy-egy ejtőernyős fegyvere és menetfelszerelése nem ritkán eléri a 40-50 kilót, nem véletlen, hogy a 30 fokos hőségben, majd a repülőgépen is a földön fekvés volt a leggyakoribb pozíció.

A várakozás hosszú, az élvezet rövid. A több mint félnapnyi roskadozás után maga az ugrás alig néhány percig tart. Az ejtőernyősök kb. 300 méter magasból vetik ki magukat a szállítógépek oldalsó ajtajain, az ejtőernyő gyakorlatilag irányíthatatlan. Az alacsony magasság, a repülőgép lassú sebessége és az egyszerű ejtőernyő biztosítja azt, hogy a katonák lehetőleg egy területen érjenek földet.

Egy-egy ugrás ez alkalommal 12 másodpercig tartott, ami a nagyméretű C-17-esek esetében azt jelentette, hogy a gépeknek két-három alkalommal is el kellett húzniuk a bezmeri légibázis felett. Ugrás előtt a repülőgép két oldalán kettes sorokba rendeződtek az ejtőernyősök, majd a zöld jelzésre kivetették magukat az oldalajtón. Ez a mi gépünk esetében azt jelentette, hogy a kicsivel több mint 50 ejtőernyős két fordulásból eltudta hagyni a teherszállítót (a másik gépen nem igyekeztek eléggé, ott a gépen ragadt néhány ugró, akik miatt egy harmadik hullámra is szükség volt).

A kiürült repülőgépen a hazaút sem volt eseménytelen. Az ugrások után a mi repülőgépünk eszeveszett rázkódásba és manőverekbe kezdett. Utólag megtudtuk, ez is gyakorlat része volt. A két C-17-es katonai szállítógép a Pápán állomásozó Nehéz Szállító Ezred állományába tartozik (összesen 3 ilyen gép alkotja az ezred állományát), amelyek magyar felségjellel, de vegyes nemzetközi összetételű pilótacsapattal repülnek. Az ezredet 12 nemzet – köztük Magyarország – hozta létre, ők vásárolták  és üzemeltetik a gépeket közösen.

A deszantolás után a pilóták azt az utasítást kapták, hogy éppen ellenséges tűz alatt vannak, ezért 200-300 méterre ereszkedtek, és földközelben kezdtek el intenzíven manőverezni. Ebből mi utasok csak az öveink feszülését és gyomrok kavargását éreztük.  Az út hátralevő részén a fedélzetmesterek és a gépen maradt ugrató tisztek egy óra alatt szétszerelték és elpakolták az ugratáshoz felállított középső székrendszert, hogy mire a gép visszatért Pápára, már fogadni tudják a második hullámban Bezmerbe irányított Stryker-harcjárműveket. A C-17esen utazó újságírók és kutatók közül ketten-ketten a leszállást a pilótafülkéből élvezhették végig. A kiképzés részeként még volt egy váratlan átstartolás meredek fordulókkal és a taxizás közben egy kis tolatás (mert ez a szállítógép erre is képes). Amikor este tíz óra felé Bulgáriában az amerikai ejtőernyősök az utolsó „milicistát” is legyőzték, és elfoglalták a helyi légibázist, mi is hazaindultunk Budapestre.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója.