Hófehérke és a hét törpe (1937)
A legelső egész estés Disney, a legelső Disney-hercegnő még a világháború előtt érkezett, szinte hihetetlenül régen, és bár Disney-produktumként ma is megállja a helyét – magyarán gyönyörű –, a benne Hófehérke alakjában felvonultatott nőkép, hát, finoman szólva sem éppen korszerű. De ez még a kisebb gond, mert a kor szava, ugye, változik, az ősemberen sem kérem számon a Pitagorasz-tételt. A nagyobb gond, hogy szegény Hófehérke gyakorlatilag életképtelen: olyan mélyen gyökerezik benne a szolgalelkűség, hogy fel sem merült benne, hogy más sorsot keressen magának, mint hét meglett – kisnövésű – férfi csicskása legyen.
Ráadásul semmi gyanakvás nincs benne, gond nélkül elfogad ételt egy jöttmenttől, így aztán azon már nem lehet meglepődni, hogy elmegy egy olyan herceg feleségének, aki kétszer is kimutatta, mekkora szatír. Először is úgy ismerkedtek meg, hogy a herceg beszökött Hófehérkéék kertjébe, mert megtetszett neki a lány hangja… no komment. Majd, mintha mindez nem lenne épp elég para, amikor legközelebb látja Hófehérkét, aki épp holtan fekszik üvegkoporsójában, képes lesmárolni. Egy halottat! Oké, hogy ettől Hófehérke felébred – eleve igaz szerelem csókja? Ekkor találkoznak másodjára, és egy duetten kívül egy árva szót sem beszélgettek – de azért halott volt, és
Hamupipőke (1950) és Csipkerózsika (1959)
A második Disney-hercegnő, sajnos, csak dizájnban különbözik Hófehérkétől, máskülönben semmivel sem jobb, mint elődje: szolgalelkű, önmagáért kiállni teljességgel képtelen, és amikor az ölébe hullik egy olyan csodálatos lehetőség, mint egy tündér, aki el tud intézni bármit, képes ezt az esélyt arra pazarolni, hogy elmehessen bulizni? Értékrend a javából. Mert az például teljesen oké, hogy azzal tölti az életét, hogy kiszolgálja a mostoháját és a testvéreit? Hogy első szóra hozzámegy egy lábfetisiszta úrifiúhoz, már nem meglepő, a képlet egyszerű: amíg apa élt, minden jó volt, tehát ha férfi van, boldogság van.
A kilenc évvel későbbi Csipkerózsikában sem változott túl sokat a nőkép, sőt, Aurora az a Disney-hercegnő, aki a legkevesebb szöveggel rendelkezik mind közül, pedig Ariel például a sztori egy jelentős részében néma. Visszanyúlva a hófehérkei hagyományokhoz, Jó nagy bukás is volt a film, a Disney majdnem belerokkant, nem is jött új hercegnős mesével harminc évig.
A kis hableány (1989)
Az első Disney-hercegnő, aki mutat valamelyes életrevalóságot. Eleve van saját érdeklődése: az emberi tárgyak megszállott gyűjtője. Nem nagy dolog, de már sokkal több, mint amit elődei elmondhatnak, az ő személyiségük a szépségükön és béketűrésükön kívül tökéletesen üres. Ehhez képest az, hogy Ariel csinál BÁRMIT, és nem csak úgy megtörténnek vele a dolgok, már óriási előrelépés. Ariel emellett tehetséges énekes, nem csak takarítás közben dudorászik, a film legelején épp fellépése van egy, az ő hangjára komponált zenei darabban. További pozitívum, hogy Ariel rendelkezik saját akarattal és tettrekészséggel is, illetve személyében megjelenik egy új tulajdonság a palettán: a bátorság, elvégre Triton királlyal szembeszállni, cápákkal cicózni, embereket menteni a vízbefúlástól, illetve tengeri boszorkányokkal kvaterkázni, ahhoz azért kell vér az uszonyba.
Aztán ezzel véget is ér a jó világ, hisz Arielnek is érdekes prioritásai vannak: képes „beleszeretni” Erik hercegbe attól, hogy mintegy tíz percig nézi, amint az a fedélzeten bohóckodik. Oké, a fekete haj-kék szem kombó tényleg dögös tud lenni, pláne egy tizenhat évesen, hormonokban fürdőzve, de azért az erős, hogy Arielünk konkrétan aláveti magát egy fájdalmas plasztikai beavatkozásnak, csak hogy a praktikus uszony helyett lábakat szerezzen magának. És, ne legyünk álságosak: vaginát. Mindezért feladta a hangját, és sikertelenség esetén a személyi szabadságát is Ursulára ruházta. (Vajon a menzeszről mesélt neki a tengeri boszorkány?) Bár a logika tulajdonképpen érthető: ha Ariel képes volt egy büdös szónyi beszélgetés nélkül „beleszeretni” Erikbe, akkor biztos kölcsönösen is menni fog. Ez azért erős, és nem csak Ariel szempontjából: generációm megtanulhatta, hogy a férfi megszerzéséhez altestre sokkal inkább van szükség, mint arra, hogy gondolatait kifejezésre tudja juttatni az ember lánya. Bár Erik Ariel hangjától bűvölődött meg, de ott sem a kommunikáció, hanem az ének volt az elsődleges, azért a beszédkészség valamire, ha másra nem, a férfi szórakoztatására mégiscsak jó. De azért a két láb – és ami közöttük van – az igazán elengedhetetlen.
A szépség és a szörnyeteg (1991)
A kis hableány stílusát folytatva ismét egy már személyiséggel bíró, de azért még megkérdőjelezhető üzenetet képviselő hősnő következett Belle személyében. Itt is van új vonás: az intellektus. Álljunk meg itt egy percre, hogy a patriarchátushívők pulzusa is meg tudjon nyugodni, értem én, hogy egy tanult, olvasott, akaratos nőalak a klasszikus nőkép szerint nem különbözik sokban a sátán leányától. Pedig Belle-nél ez volt a helyzet már 1991-ben is, hát még mit fognak szólni a friss verzióhoz, ahol Belle nem átall feltalálni egy állati erő hajtotta forgótárcsás mosógépet, hogy addig is – ördögi! – olvasson a kút mellett. De már annak idején a ’91-es eredetiben is megvoltak Belle fő vonásai: álmodozás, kalandvágy, nem éppen egy pleasantville-i étosz, ráadásul a leány többre becsülte az olvasmányait, mint egy jól megtermett alfahímet, a város bikája, az echte nőgyűlölő Gaston hiába ostromolta szerelemnek csúfolt birtoklási vágyával.
Aztán persze ő sem úszta meg, hogy beteljesítse a Disney-hercegnők ekkoriban még elkerülhetetlen sorsát, hogy tudniillik hercegére leljen a Szörny személyében. A Stockholm-szindrómát már aligha kell emlegetnem, ezzel dobálózik huszonhat éve mindenki, és lássuk be, van realitása a dolognak: azon kívül, hogy össze vannak zárva, olyan nagyon nem érthető, hogy Belle mitől kiáltja olyan szívszaggatóan a mese végén, hogy szereti a Szörnyet, hogy egyből megtörik tőle az átok. A két szereplőben ugyanis nem sok közös van, a könyvmoly Belle aligha tud felnézni az olvasni épphogy tudó Szörnyre, azon kívül meg olyan sok beszédtéma nem adódik egy világtól elzárt kastélyban. Avagy Hát… érdekes felfogása ez az együttélésnek.
Aladdin (1992)
Jázmin hercegnő izgalmas csaj, nála aztán van minden, pedig ugyebár a Közel-Kelet nem elsősorban a nők haladó szellemű megítéléséről híres, ’92-ben sem volt ez másként, jött is a Disney, hogy némi társadalmi nevelést folytatva mutasson egy lányt, aki ebben a közegben egészen progresszív vágyakkal rendelkezik. Utálja a hercegnői protokollkötelességeket, beleszól apja politikai dolgaiba, de a legfontosabb, hogy nem akarja tartani magát a házassági tradíciókhoz: ő ugyanis érdekházasság helyett szerelemből akar férjhez menni. Mennyire menő már?! Itt a fő érdekesség, hogy ugyan fontos kérdés a szerelem, de azért Jázmin életének nem ez az egyedüli célja, a romantikus szál mellé a birodalom sorsa és a család védelme már azonos fontossággal vonult fel.
Pocahontas (1995)
Pocahontas folytatta az etnikai színesítést, és azt a trendet is, melyben a szerelem mellé, sőt, elé helyeződnek egyéb értékek is. Ráadásul Pocahontas Belle-hez hasonlóan rendelkezik saját értékrenddel, még ha ez a spiritualitás nagyban táplálkozik is a származásából. További korszakos jellemzője, hogy Pocahontas a természeti szépségek mellett az emberi sokszínűség értékét is hangsúlyozza, gyakorlatilag ő az összekötő kapocs a rasszisták seregében: a telepesek is, az indiánok is megrögzött idegengyűlölők, és Szintén forradalmi jelentőségű, hogy ez az első Disney-hercegnős történet, amelynek a vége nem romantikus happy end. Mert például megtörténhetett volna, hogy Pocahontas krokodilkönnyekkel felkönyörgi magát Smith mellé a mesés, gazdag civilizációba tartó hajóra – ezzel magát téve bizonyos szempontból aranyásóvá, ugye – de nem tette, ezzel is hangsúlyozva, hogy az indiánlányoknak sem az egyedüli életcélja, hogy levadásszanak egy szemrevaló szőke herceget.
Mulan (1998)
Halleluja, idáig is eljutottunk! Az első igazán-igazán badass Disney-hercegnő, aki beint a tradicionális házassági elvárásoknak, majd beint a tradicionális női szerepeknek, majd beint az apját, a bajtársait, végül pedig csak úgy lazán az egész országát fenyegető veszélynek is beint. Mindezt egy olyan kultúrában – Mulan, szintén a diverzitást növelendő, kínai –, ahol a nőtől csendes, meghunyászkodó és engedelmes természetet várnak. minthogy maga jelentkezett a hadseregbe apja helyett, majd végigcsinálta a kőkemény katonai kiképzést, ráadásul igen sikeresen – hol vannak már azok az idők, amikor egy Disney-hercegnő élete arról szólt, hogy nem csinált az égvilágon semmit, aztán herceg, bonyodalom, házasság, és kész. Mulannál van romantikus szál, de sokadlagos szerepe van, és bár a mese vége itt is frigyet sejtet, ismerve a múltjukat, Mulanék házassága aligha arról fog szólni, hogy a nő csendes derűvel kiszolgálja agresszor férjeurát.
Tovább is van, mondjam még? Mondom, a Disney hercegnők evolúciójának ismertetése hamarosan érkezik.
