Karórával mentette meg húga életét a budai fiú

Az örökkévalóság csak egy pillanat. Pont elég idő egy tréfára.

Herman Hesse: A pusztai farkas

Bár az örökkévalóság tréfája szerencsére még nem ért el, már eddigi életemben is akadtak pillanatok, melyek belém vésődtek. Utólag azonban rá kellett jöjjek, hogy zömük nem volt számomra sem meghatározó, sem tréfás. Azon kevés pillanatnak, mely sorsdöntőnek bizonyult, csak jóval megtörténte után fedeztem fel a jelentőségét, ha egyáltalán.

John F. Kennedy halála mindmáig ugyanolyan fájdalommal rendít meg, mint azon a napon. Luxembourgi lakásomban ültem a Boulevard Prince Henrin, tisztán emlékszem a pillanatra, amikor elért a hír.

Minden volt, csak nem tréfás az a pillanat, s bár ismertem, tiszteltem és szerettem az elnököt, ami történt, nem hiszem, hogy sorsdöntően befolyásolta volna az én életemet. Az országomét persze annál inkább.

Sandy fiam és Thyra lányom születése is egy-egy kiemelkedő pillanat: egyik sem tréfa, s mindkettő meghatározó, valószínűleg életem két legfontosabb minutuma. Sajnos mindkét alkalommal üzleti úton voltam, mai napig fájlalom.

Egyetemista koromban, egy szép tavaszi délelőttön New Yorkból Princetonba vezettem a New Jersey Turnpike-on. Kellemes weekend volt a hátam mögött, élveztem, ahogy az 1949-es Fordom nyitott ablakai között cirkáló szellő simogatja arcomat. Még ennél is jobban élveztem, hogy a rádión akkori kedvenc dalom, Joao Gilberto Chega de Saudadeja szól a mesterrel. A bossa nova éveiben jártunk, Gilberto volt e divat első és – Antonio Carlos Jobimmal együtt – legkiválóbb szerzője, előadója. Merengve énekeltem a kocsiban, amikor feltűnt mellettem egy Mercedes cabriolet. Az autót egy csinos, hosszúhajú, szőke hölgy vezette, és az ő rádiója is ez a dalt játszotta. Összenéztünk. Egymásra mosolyogtunk. A pillanat annyira meglepett, hogy akkori szokásommal szemben eszembe sem jutott utána hajtani. De a dal, a mosoly, a kék szem, a szőke haj és a két grüberli ma, több mint hatvan évvel később is előttem van.

Szeretek olimpiákra járni, sok városban éltem meg nagy magyar sikereket. Az 1956-os melbourni játékokon csodálatos, életre szóló barátokat szereztem. Dömölky Lidia és Magay Dani fél évszázada áll hozzám igen közel, ahogy sok-sok évig Sákovics Öcsi, Keresztes Attila és Gyarmati Dezső, utóbbiak már nincsenek velünk.

Az az olimpiai versenyesemény, amelyre mind közül a legpontosabban emlékszem, nem az ausztráliai magyar-orosz vízipólómeccs, hanem egy montreáli villanás egy emberről, akiről addig nem is hallottam.

Épp beérkeztem a “Big O” stadionba az atlétikára, amikor láttam, hogy egy férfi kezében a gerellyel nekifut, dob, majd tapsvihar tör ki. Ez volt Németh Miklós aranyérmes gyakorlata. Amikor észleltem, hogy ő egy magyar, olyan büszkeség töltött el, mintha én álltam volna odalent nemzeti sportöltözetben.

Tisztán emlékszem rá, pedig az a pillanat igazán nem befolyásolta a jövőmet.

És hadd mesélem el teóriám cáfolatát is. A szabályt erősítő kivétel egy olyan pillanat, mely meghatározta az életemet, s melyről már akkor bizton tudtam, hogy sorsdöntő hatással lesz minden továbbira.

1945 elején Zsófi húgommal az óvóhelyen ültünk szüleink Sarolta utcai villájában. Féltünk a hideg, nyirkos sötétben. Gyerekként nem is teljesen értettük, mit keresünk ott, és mi lehet, mi lesz a vége kálváriánknak. Aludni próbáltunk, többnyire sikertelenül.

Sejtelmem sincs, reggel volt-e, délelőtt vagy délután. Ránk nyitott egy fegyveres orosz, és kiszólította Zsófit “krumplit   hámozni”. Nem értettem, inkább éreztem, hogy itt valami súlyos dologról van szó, és eszembe jutott, hogy a testvéremért cserébe felajánljam az apánktól kapott, imádott Patek órámat.

Ki vagy mi sugallta ezt az ideát? Véletlen volt, ösztönös reflex, vagy a jóistentől eredő, áldott mozdulat? Nem tudom. De arra tisztán emlékszem, hogy ott megfogadtam, ha Zsófit nem viszi el az orosz, én egész életemben másokat fogok szolgálni.

Az az érzés, az a pillanat kitörölhetetlenül az emlékezetembe vésődött, és ígéretemet a magam módján tizenkét éves korom óta próbálom megvalósítani. Hogy miként, arról soha senkinek nem beszélek.

Alibi hat hónapra – Pillanat

Alexander Brody: Pillanatok, melyek belém vésődtek