Újabb riasztó eredmények jelentek meg az ember környezetre gyakorolt hatásáról. Egy nemzetközi kutatócsoport kiterjedt vizsgálatot végzett a főemlősök között, és megállapította, a fajok háromnegyedének egyedszáma riasztó módon csökken. Sőt, a főemlősök 60 százaléka már most a kihalás szélén áll.
Tömeges kihalás az “emberszerű” állatok között
Miről is van szó? A több mint 600 fajt számláló főemlősök rendjébe a félmajmok és majmok tartoznak. Utóbbiak sorában találjuk meg legközelebbi rokonainkat, az emberszabású majmokat; így rendszertanilag az ember is a főemlősök rendjének tagja. Változatos egy társaság, az alig 30 grammos Berthe-egérmakitól egészen a 200 kilós gorilláig minden “emberszerű” lény itt foglal helyet, akire a laikus csak annyit mond: majom. A „minősítés” természetesen az emberre nem terjedt ki…
Miattunk vannak bajban, mert annyira ennivalóan aranyosak, hogy sokan tényleg meg is eszik őket. És annyira cukik, hogy gazdagék mindenképpen szeretnének otthonra egy “kismajmot”. Ez persze a legtöbb országban illegális, de amíg van kereslet, addig létezik kínálat is: vadorzók az anyaállat, sokszor a fél család kiirtásával fogják be a kölyköket. A legnagyobb veszélyt mégis élőhelyeik eltűnése okozza.
A helyzet sokkal rosszabb, mint akár csak a tudósok is gondolták volna: a főemlősöket világszerte tömeges kihalás fenyegeti. Méghozzá olyan ütemben, hogy sok esetben félő, a folyamat már megállíthatatlan – ért egyet a tanulmány két társszerzője, Paul Garber antropológia professzor az Ilinoisi Egyetem, és Alejandro Estrada, a mexikói Nemzeti Autonóm Egyetem munkatársa.
Dzsungelhús: megesszük a majmokat
Sajnos tényleg mi, emberek sodortuk végveszélybe “unokatestvéreink” több mint felét. Hogy mivel és hogyan, arról Gálhidy László ökológust, a WWF Magyarország szakértőjét kérdeztük.
Kezdjük azzal, ami európai szemmel talán a legfurcsább, a dzsungelhússal – nagyjából arról van szó, amire elsőként gondolunk. A trópusi esőerdőkben a dzsungelben étkezési célból elejtett emlősöket, madarakat, hüllőket jelenti. Mondhatnánk, hogy a helyiek mindent megesznek, amit el tudnak kapni, a dzsungelben nagy kincs a fehérje.
Ők meg mondhatnák, az őz, a fácán, a vaddisznó is dzsungelhús, hiszen éppúgy vadászat útján kerül az asztalra mint a majom, a kígyó vagy a gyűrűsfarkú maki. Mit finnyáskodunk? Nem finnyáskodunk, és különben is tudjuk, az ízlésről nem lehet vitatkozni. Csak arra hívjuk fel a figyelmet, hogy ez a több ezer éves szokás mára komoly természetkárosító tényezővé vált.
– mondja Gálhidy László. Nem feltétlenül a szegénység viszi rá az embereket a válogatás nélküli vadászatra. Egyrészt tradíció, másrészt egyes pénzes “ínyencek” komoly árat hajlandók fizetni egy-egy ritka csemegéért, gyógyító erejűnek hitt állati származékért.
Levadásszuk, elraboljuk
Részben utóbbi tartja életben az orvvadászatot, ami ugyancsak nagyban hozzájárul az egyedszámok drasztikus csökkenéséhez. Másrészt pedig az élő állatok kereskedelme. Maradva legközelebbi rokonainknál, csak az Egyesült Államokban 15 ezer főemlőst tartanak fogságban, ezek fele csimpánz. Kölyökként fogják be őket, miközben gyakran elpusztítják az anyját, más családtagokat, vagyis egy kismajom kiemelése a természetből gyakran több egyed elvesztésével jár.
Gyerekként nagyon aranyosak, kedvesek, felnőve viszont veszélyt jelentenek az emberre: egy kifejlett csimpánz bármikor játszva szétkaphatja a gazdáját, de még a kistestű majmok is keményen haraphatnak. Vadállatok, viselkedésük akkor is kiszámíthatatlan, ha a “tulajdonos” mindent elkövet megszelídítésükért.
Ilyenkor jön a ketrec, vagy a menhelyek, de mivel emberek közt szocializálódtak, ezek az állatok nagyon nehezen illeszkednek be fajtársaik közé, szinte kizárt, hogy bármikor is teljes életet élhessenek.
Mi a megoldás? Nyilván a tiltás, a törvény, a vadorzók felelősségre vonása, a határok ellenőrzése, a hatóságok szigorúbb, de főleg hatékonyabb fellépése. Miközben tudjuk, ha pénzről van szó, mindig nyílnak kiskapuk. A WWF szakértője szerint épp a pénz a legjobb megoldás, csak megfordítva a helyzetet.
Csak egy kis helyet kellene nekik hagyni
Utoljára hagytuk, de a legnagyobb pusztítást a majmok életterének elvesztése okozza. A legtöbb faj esetében ez nagyságrendekkel komolyabb probléma, mint a bozóthús vagy az illegális kereskedelem. Az orángutánokat például az Indonéziában megállíthatatlanul terjedő olajpálma-ültetvények sodorják végveszélybe, míg afrikai sorstársaikat a szántóföldek, legelők kialakítása miatti erdőirtás.
Nyilvánvalóan szükség van mezőgazdasági területekre, ezt senki nem vitatja, de nem mindegy, hogyan. A pálmaolaj és az orángután kapcsolata kiválóan példázza az egész problémakört, és ott létezik megoldás is. Akit részleteiben érdekel, kattintson ide: Kiirtjuk az erdei embereket. Kit érdekel?
Jelenleg a legfontosabb tennivaló világszerte olyan védett természeti területek – például nemzeti parkok – létrehozása és hatékony megóvása, “egyben tartása”, amely legalább a túlélést biztosítják ezen fajok számára – mondja Gálhidy László. Mert ha bekövetkezik a legrosszabb, és valóban kipusztul a főemlősök 60 százaléka, az azt fogja jelenteni, hogy mi is nagy bajban vagyunk.
Ha semmin nem változtatunk, hamarosan ők is csak itt riszálhatják:
Mi vagyunk a pusztulásuk oka
Többször leírtuk, megismételjük: egyes fajok eltűnése az ökoszisztéma sérülését jelzi. Azt, hogy a dominósor elejét valaki meglökte, borul a sor, a vége felé pedig mi, emberek állunk.
A főemlősök esetében úgynevezett zászlóshajó fajokról van szó, amelyeken keresztül fel lehet hívni a figyelmet természetes élőhelyek, életközösségek fontosságára. Talán a csimpánzért, talán az orángutánért, a Madagaszkár című animációs film félnótás gyűrűsfarkú makijáért, Julien királyért vagy talán a szemeit meresztgető apró koboldmakiért hajlandók vagyunk megnézni, mit vásárolunk.
Mert ne legyenek illúzióink, az élőhelyek pusztulásáért, rokonaink haláláért mi magunk, átlagemberek is vastagon felelősek vagyunk a Föld bármely pontján: a keresletet mi generáljuk.
(Kiemelt kép: Europress Fotóügynökség)
