Az amerikai posta az első világháborút túlélt, illetve tartalékként a szárazföldön maradt repülőgépekkel indította meg légipostaszolgáltatását, mellyel felválthatta a jóval lassabban célba érő postaautókat.
Első pilótáik a háborúban már szolgált férfiak voltak, de természetesen ők sem voltak mindenhatóak, így a koromsötétben, vagy rossz időjárási viszonyok esetén könnyen eltévedhettek a nyugati parti San Franciscót a keleti parti New Yorkkal összekötő több, mint négyezer kilométeres úton.
Ennek kiküszöbölésére az amerikai kormány 1924-ben egy igen furcsa tervet hagyott jóvá: a légiposta-útvonalak minden tizedik mérföldjéhez egy húsz méteres, élénksárgára festett betonnyilat építenek, melyet egy cikázó fényű gázlámpával világítanak meg, sőt, minden egyes ponthoz apró faházat is építenek a generátorokat és fényeket karbantartók számára.
A tervek megvalósultak, noha a világítótornyok és nyilak a tíz mérföldesnél sokkal nagyobb távolságban követték egymást – az egész országot átszelő útvonalra a lenti térkép szerint például mindössze tizenhárom tornyot építettek:
A második világháborúra a világítótornyok feleslegessé váltak, így lebontották őket, anyagaikat pedig a háború más területein hasznosították újra. Kérdés, hogy hány torony élte túl ezt a folyamatot, de a néhány évvel ezelőtt indított Passport In Time program három ilyen pontot mentett már meg az eltűnéstől, generátorházzal és a karbantartó személyzet számára épített otthonnal együtt.
A nyilakat senki sem tüntette el, noha egy részüket mostanra benőtte a növényzet, vagy mezőgazdasági területté vált földek mélyén fekszenek, de az Amerika kies útjairól letérő kalandorok jó eséllyel még most is találkozhatnak egy-egy példájukkal: