Ha nagyon egyszerűen akarunk fogalmazni, Magyarország II. világháborús bombázása abban a percben dőlt el, amikor hadat üzentünk a Szovjetuniónak, nagy-Britanniának és az Amerikai Egyesült Államoknak. Először szovjet távolsági bombázók szórták meg hazánkat 1942 szeptemberében, majd hosszú “nyugalmas” időszak következett. A Vörös Hadsereg gépei majd csak a szárazföldi csapatok útját egyengetve jelentek meg ismét a légtérben.
Haladék
Magyarország a szicíliai partraszállás után került célkereszbe, az európai főparancsnok, Eisenhower 1943 novemberében engedélyezte hazánk bombázását. Mégis kaptunk néhány hónap haladékot, míg 1944. február 2-án a 15. AAF és a vele együttműködő brit 205. bombázó csoport megkapta a parancsot: „Budapest: Budapest, Hungary I/A (Industrial) Aircraft factory – azaz a budapesti repülőgépgyárak.
A főváros felett tomboló ítéletidő viszont ismét haladékot adott, majd a brit hírszerzés jelezte, a németek Magyarország megszállására készülnek. A szövetséges hadvezetés ezért elhalasztotta a támadás megindítását, arra várt, vajon a magyarok ellenállnak-e? Miután március 19-én ez nem következett be, feloldották a tilalmat.
A legpusztítóbb csapás
A legintenzívebb támadás 1944. június 2-án érte Magyarországot a Frantic Joe hadművelet keretein belül. A normandiai partraszállás előkészítéseként, a kelet-nyugat irányú vasúti összeköttetés megbénítása érdekében Szolnokot, Szegedet, Debrecent, Miskolcot, Püspökladányt, Nagyváradot, Kolozsvárt támadták a bombázók. Országszerte csak ezen az egy napon 1800 magyar civil és honvéd, valamint mintegy 200 német katona és egészségügyis vesztette életét.
A háború végéig Magyarországon mintegy 20 ezer áldozatot szedtek a légitámadások. Csaknem tízezer amerikai gép: összesen 3048 B17-es repülő erőd és 6370 B24-es Liberátor nehézbombázó 9400 bevetésen több mint 26 ezer tonna bombát dobott le az ország mai területére.
(Kiemelt képünkön egy B24-es bombázó a Csepel sziget felett. Forrás: Fortepan/National Archives)
