Csomagolhatjuk akármilyen meteorológus-szakszövegbe, finomkodó metaforába, a lényeg úgyis az, hogy bizony undorító hetünk lesz. A napok között legfeljebb annyi különbség várható, hogy épp hogy elviselhetően, vagy irgalmatlanul szakad-e az eső – de esik majd, az biztos. Ennek pedig bizony nem lesz jó vége. Nem csak a borítékolható depresszióra és általános alulmotiváltságra gondolunk, hanem arra, hogy elég egy hét eső és konkrétan fejek hullanak, jó zsaruk lesznek öngyilkosok, véletlenül tényleg meghal Brandon Lee, és nem biztos, hogy az egész nem csak a fejünkben létezik. Legalábbis ilyenek történnek a filmekben, amelyekben állandóan esik az eső. Összeszedtük őket és igyekszünk a végére járni, melyik hogyan használja a filmtörténet egyik leghatásosabb kellékét: az égből folyamatosan ömlő vizet.
Szárnyas fejvadász
Ha kronológiai sorrendben haladunk – márpedig abban haladunk –, akkor kénytelenek vagyunk az elején ellőni a filmtörténet leghíresebb filmjét, amiben folyamatosan esik az eső. A Szárnyas fejvadászról leírtak már mindent, amit le lehetett (aztán mindig kiderül, hogy mégis van még mit – például ezért nagyszerű), ezért mi most maradjunk annyiban, hogy a szakadó ég nem egyszerű film noir-os manír, hanem egészen konkrét oka van: a háború és a brutális légszennyezés egyszerűen eltűntette a Napot az égről, azt már csak a gazdagok látják hatalmas épületeik tetejéről. A Földön ragadt selejtes lakosság pedig próbál alkalmazkodni, például úgy, hogy a divat az esőkabátok és az esernyők körül forog, így próbálják megőrizni emberségüket a túlzsúfolt, sártengerré változó nagyvárosban.
Glengarry Glen Ross
A jó „esős” film ismérve, hogy sosem a csapadék sosem tolakszik előtérbe, inkább észrevétlenül, legfeljebb itt-ott a filmszalagra szivárogva gondoskodik a klausztrofóbiás, baljós hangulatról. Így van ez James Foley méltatlanul elfeledett 1992-es, sztárokkal telepakolt filmjében, melynek forgatókönyvét David Mamet írta saját Pulitzer-díjas drámájából. A Glengarry… öt ingatlanügynök vérre menő, kétségbeesett versenyéről szól, a tét pedig nem a nagy dohány vagy az amerikai álom, hanem az, hogy megtarthassák munkájukat. A helyzetet mindenki saját vérmérséklete szerint dolgozza fel az árulástól a pofátlan nyomuláson át a kétségbeesésig, a szakadó eső pedig eközben kapualjakba, autókba, telefonfülkékbe és rohadófélben lévő irodákba szorítja be őket. A – naná, kortárs dráma – pörgős dialógusokra épülő film nem szépíti az amerikai üzletemberek stílusát, annyira nem, hogy a stáb a forgatás alatt a „kibaszott ügynök halála” címen emlegette. Az ilyen filmekre találták ki azt a közhelyet, hogy aktuálisabb, mint valaha.
A holló
„Nem eshet mindig” – mondja többször is Eric Draven, A holló című 1993-as antiszuperhős-film címszereplője, ezzel pedig nagyjából le is írtuk, mennyi esőre számíthat a filmben az, aki valamiért még nem látta. Nagyon-nagyon sokra. A hollónak legalább annyira fontos szereplője az eső, mint Brandon Lee, akit vaktöltény helyett véletlenül valódival lőttek le forgatás közben, neve így egybeforrt utolsó szerepével, kicsit úgy, mint Heath Ledger Jokerével, igaz, ő a forgatás után halt meg. A holló bosszútörténete persze nem csak a tragédia miatt emlékezetes, igaz, így a többször elismételt kulcsmondat sokkal keserűbb, mint ahogy azt a készítők tervezték, még úgy is, hogy a végén azért egy kicsit kisüt a nap.
Hetedik
A Hetedikben nem esik az eső, hanem folyamatosan reménytelenül ömlik. A film története hét napot ölel fel, ebből hat szabályosan másból sem áll, mint egy hatalmas viharból, amely azonban nem tisztítja meg a helyszínül szolgáló ismeretlen várost – ahogy azt Travis a Taxisofőrben elképzelte –, hanem egyre mélyebbre süllyeszti. Annyira esik, hogy a külső helyszínekből alig látunk valamit, az utcák, sugárutak összeszűkülnek, a szereplőket szabályosan fogságba ejti, csak fedél alatt van némi mozgásterük – mondjuk nem sok és abban sincs köszönet. David Fincher ezzel a mesteri – valószínűleg rekordmennyiségű csapvizet igénylő – húzással varázsolta a Hetediket igazi horrorfilmmé, amely műfajnak ugye fontos vonása a zárt, klausztrofób tér. Az eső annyira uralkodik a film alatt, hogy amikor az utolsó nap reggelén végre kisüt a nap, az már nem azt üzeni, hogy végre jobbra fordulhat minden, ellenkezőleg: a néző gyanakvóbb, mint valaha, „ennyivel nem úszhatjuk meg”, gondolja. Nem is ússzuk.
Viharsziget
Oké, egy kicsit csalunk, ugyanis Martin Scorsese horror-ujjgyakorlatában nem esik folyamatosan az eső, de amikor igen, akkor nagyon és főleg: hangsúlyosan. Az időjárás ebben a klasszikus noir-filmeket idéző, paranoid moziban nem csak illusztrálja a főhős gondolatait és elharapódzó őrületét, hanem szabályosan terelgeti a szereplőket a rettenetes igazság felé, azzal, hogy folyamatosan menekülésre kényszeríti őket. Az időjárás és a környezetként szolgáló sziget, ahonnan lehetetlen a menekvés – és amely Leonardo Dicaprio alakította „nyomozó” elméjének tükre – szinte hús-vér szereplő, a végén pedig senkit sem vigasztal, amikor végre kisüt a nap.
Kellemes hetet kívánunk kedves olvasóinknak, vigyázzanak magukra!
