2015-ben a 70. életévét taposó ausztrál rendezőzseni, George Miller visszatért az őt naggyá és sokak szerint látnokká tevő szériájához, a Mad Max-filmekhez, melyeknek a harminc év után elkészült negyedik installációjával utóbb nemcsak a franchise-ba lehelt új életet, de egyúttal az akciófilmek műfajába is. A szenzációs Mad Max: A harag útja egy csaknem kikezdhetetlenül tökéletes alkotás lett, amely Miller mellett az ugyancsak veterán operatőr John Seale zsenijét is dicséri, aki egészen parádésan fényképezte a filmet. Mellettük a produkció ördögi verdáiért és a pazar pirotechnikai trükkökért felelős szakemberek érdemelnek még főhajtást, akik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Miller dacolva a trendekkel a CGI csúcsra járatása helyett a zsáner hőskorát idézve egy valódi helyszínen, valódi emberekkel és eszközökkel forgatott akcióorgiát tegyen le az asztalra. Ezúton köszönjük és reméljük, a már beígért újabb Mad Max-mozik is ilyen klasszak lesznek. /Keresztesi/
Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni
Alfonso Gomez-Rejon filmje egyike volt az év legstílusosabb és legszerethetőbb alkotásainak, amelyet elsősorban az elbűvölő, ám nyomokban szívszorító sztori, továbbá a tehetséges fiatal színészek alakításai tettek emlékezetessé. A 24 éves Thomas Mann például karrierje eddigi legkifinomultabb és legszórakoztatóbb játékát nyújtotta a címben is megénekelt “Én”, azaz Greg figurájának szerepében, a halálos beteg “csajt”, azaz Rachelt megformáló Olivia Cooke pedig visszafogott, de meggyőző partnere tudott lenni a női főszerepben. Az Én, Earl és a csaj, aki meg fog halni a tévhit ellenére nem egy fiatalokról szóló romantikus történet, hanem egy nagyon szép és kedves mese a barátságról és a felnőtté válás viszontagságairól, amely korosztálytól függetlenül mindenkinek ajánlott, hiszen az ellenállhatatlan bájával akkor is elvarázsol, ha már rég nem vagy tinédzser. /Keresztesi/
Ez a film egy olyan ősrégi trükkel ér el hatást, ami sok esetben taszítja a nézőt, és inkább tántorítja el a végignézéstől, mintsem hogy berántaná. Ugyanis a főhős Kate Macer (Emily Blunt), az FBI egy taktikai, túszmentő egységének vezetője sem tudja, az események furcsa láncolatában mivel áll szemben. Oké, rövidtávon igen: el kell menni A-ba, beszélni kell B-vel, aki elküldi C-hez D városba stb. De nem tudja miért és mi ellen harcol, ez pedig félelmetes. Nézőként a főszereplővel egyszerre döbbenünk rá arra, hogy mi miért történik, a végeredmény pedig nem egy hoppáélmény, hanem inkább egy tökön rúgás. Gyűlölöm a drogkartellek elleni harcról szóló filmeket, mert látszólag mindegyik ugyanarról szól. A Sicario viszont tudott újat mutatni a zsánerben. /Muchichka/
Saul fia
Ha az előző alkotásra azt mondtam, tud újat mondani, akkor az a Saul fiára még inkább igaz. A holokauszt téma százezerszeresen túlexponált filmes toposz, már annyian meséltek róla, hogy már tényleg csak az kezdjen a “húrok pengetésihez”, aki képes mást mutatni. Elég csak a legismertebb neveket – Szabó István, Steven Spielberg, Roberto Benigni, Roman Polanski – sorolni, máris érezzük, milyen kemény fába vágta az elsőfilmes Nemes Jeles László a bicskáját. Viszont a különleges formanyelvű és elbeszélésű Antigoné-parafrázis, a Saul fia remekül működött, és ez akár Oscar-díjat is érhet. /Muchichka/
Star Wars: Az ébredő Erő
Ha nem is az év legjobb filmje, de hogy az egyik legfontosabb, az biztos. A film, amire gyerek, felnőtt, nő, férfi, geek és laikus egyaránt elment moziba, amit brutális hype vett körül, s amely felélesztette a franchise-t szendergő álmából. Egy rendkívül arányos alkotás lett vicces riposztokkal és pont olyan mennyiségű akcióval, fénykardpárbajjal és robbanással, amennyi még pont egészséges. Két óra tömény SZÓRAKOZÁS a legjobb fajtából. /Muchichka/
A nemzetközi sajtóban ez a film a tavalyi toplistákon szerepelt, nálunk azonban csak idén februárban került mozikba. Szomorúan kevés néző látta, azok viszont szinte kivétel nélkül rajongtak a brutális mester és eltökélt tanítvány pofátlan és erőszakos jazzdobmeséjén. Rajongtam én is. Miközben történetében semmi különös nincsen, ezerszer látott sportfilm-dramaturgia zajlik, a megvalósítás mikéntje, a stílus, a hangulat és főként a hihetetlen alakítások a legnagyobbak közé emelik. Furcsa hibrid ez: ki gondolná, hogy swinget játszani ekkora akciófilm? Damien Chazelle író-rendező nem pazarolja a filmidőt, ami a vászonra kerül, annak ott kell lennie. Ugyanebből a szigorból – és a bámulatos, Oscar-díjas vágásból – ered a bámulatos feszesség és feszültség, a tempó, amitől az történik, hogy nézel egy filmet egy csokornyakkendős rétegműfajról, az adrenalin-szinted meg akciófilmes magasságokat ostromol. Amikor esetleg mégsem, akkor nyerítve röhögsz. Zseni. /Lola/
Újabb rétegmozi, itthon be sem mutatták, csak a Titanicon. Pedig mesterséges intelligenciáról, emberi létről, szépségről, életről nem is tudom, beszélt-e már így bárki. A 28 nappal később, A part, és a Napfény írójának első rendezése érzékeny és pontos, és legfőképpen olyan ragyogóan okos, hogy a tökéletességtől elaléltan, vigyorogva ültem végig a filmet, pedig vidámnak aligha nevezhető. Főhősünk, Caleb – Domnhall Gleeson alakításában, aki most épp a Star Warsban hadvezérkedik – lehetőséget kap, hogy eltöltsön egy hetet Ava, a mesterséges intelligenciával rendelkező szépséges robotlány és feltalálója – Oscar Isaac, azóta szintén Star Wars-hős – társaságában, hogy tesztelje: átmenne-e Ava a Turing-teszten, azaz rendelkezik-e emberi tudattal. Szárnyas fejvadász-kérdés, teljesen más megközelítésben, hibátlan megvalósításban, nálam az év legjobbja. /Lola/
Rühellem a vámpírtémát és a vígjáték műfajával sem vagyok kimondottan jóban, ennek ellenére az év egyik legemlékezetesebb filmes élménye volt ez az új-zélandi áldoku, amely a nulladiktól az utolsó utáni pillanatig nem fogy ki abszurd ökörködésből. Nem rest belenézni a görbetükörbe és jó ízléssel pofán röhögni a horror-zsáner vámpírabbik felét. A humora ugyan közérthető és nem intellektuáliskodó, mégis azok fogják a legjobban élvezni, akiknek van valamennyi előismerete a vámpirizmusról és a filmtörténelemről. A néző nem hív rendőrt a Hamlet közepén, gyilkost kiáltva, cserébe a Poloniust játszó színész sem könyököl fel, hogy nyugi, öreg – a két fél elfogadta a mimikri kereteit, és azon belül éli meg ki-ki a maga halálát meg katarzisát. A Hétköznapi vámpírok azért mérhetetlenül vicces, mert ezekből a keretekből többet épít egymásra, hogy aztán az egész szerkezet minden szintjét külön-külön parodizálja, erre az alapra jön a történetbe kódolt helyzet- és jellemkomikum. Mestermű! /Lola/
Vannak bizonyos filmes témák, amelyekről nagyon nehéz úgy beszélni, hogy ne csússzon át a narratíva búslakodó tekintetek és szomorú zongoraakkordok sűrűjévé, ami után ha felállunk, azért fogjuk magunkat rosszul érezni, mert a film rendezőjének semmi más célja nem volt. A Szerdai gyerek viszont nagyon nem ilyen, noha az egyik legaktuálisabb és súlyosabb témát veszi elő: a mélyszegénységben élő, vidéki családok mindennapját vizsgálja, mindezt pedig úgy teszi, hogy a főszereplőkön keresztül több, egymást érintő és átszövő problémát is körüljárnak, a családon belüli erőszaktól a gyermekelhelyezési pereken át az integrálódás és megélhetés témaköreiben. Horváth Lili első filmje szanaszét nyerte már Európát de nem csak ez az érdeme, hanem, hogy képes személyesen mégis objektíven beszélni ezekről a nehéz helyzetekről úgy, hogy közben nem akar bűntudatot kelteni a nézőben. Elég hiteles tablója ez a film 2015 Magyarországának és azoknak, akik csak egyszerűen szeretnének egy picit jobb életet maguknak. /Zsótér/
Az emberi teljesítőképesség határairól szól már néhány film, viszont egyik sem olyan húsba vágó, mint az Everest, ami azon túl, hogy közel pontos dokumentálása egy 1996-os hegyi tragédiának, jó ívű karakterdráma is, ami nem csak egy szereplőre koncentrál. Komplex élmény, megvalósításában mégis letisztult, nem hatásvadász mozi ez, ami után az ember kétszer is meggondolja, hogy mik a saját határai, s ezekkel mennyiben veszélyezteti mások, illetve saját életét. /Zsótér/
A magyar film idén elég hektikusan teljesített és ehhez mérten igazi meglepetés volt Gárdos Péter új filmje, amely a holokauszt utóhatásainak nem is annyira a borzalmaival, mint a belőle származó új élet reményéről szól. A romantikus film nem próbálja meg újradefiniálni a műfajt, viszont szép ívű történetet mesél el két fiatalról, akik távol otthonuktól egymásra találnak és szerelmük minden egyes pillanatát őszintén élik meg. Nemcsak a színészválasztás tekintetében teljesít abszolút maximumon a film, hanem operatőri és forgatókönyvi teljesítményében is kimagasló az idei magyar filmek közül. Semmi bonyolult, csak egy szerelem történetének hiteles és őszinte bemutatás ez a film, amely az élet igenléséről és a holokauszt borzalmainak legyőzéséről szól. /Zsótér/
Az animációs filmek szerelmesei lényegében megkapták a Pixartól azt, ami úgy tűnik egy ideig kimaxolhatatlan téma lesz: amikor az érzelmeknek érzelmei vannak. A mese talán soha nem szólt még annyira a felnőttekhez is, mint korábban, mégis minden korosztálynak ajánlható, mivel a recept ettől függetlenül a régi: cuki szereplők nagy kalamajkába keverednek, amelyből azonban hathatósan csak együtt képesek kievickélni. A gyerekek megint tanulnak valami fontosat az emberi természetről a felnőttek pedig alaposan magukba nézhetnek, mert ezúttal nem a gyerek fog előbújni belőlük, hanem az a felnőtt, aki belátja, hogy mennyi mindent nem tud még saját magáról. /Zsótér/