Ha azt mondom, nem értek egyet a kvóta szerinti menekült elosztással, és ennek ellenére nem írom alá Fidesz űrlapját, biztosan eszementnek mondanak, ám én azt mondom: lehet őrült beszédnek nevezni, de állítom: van benne ráció. Most aztán vagy magyarázom a bizonyítványom, vagy bizonyítom a magyarázatom. Maradjunk egy köztes megoldásnál, amolyan Kabos Gyula módon: ebből is egy kicsi, meg abból is egy kicsi.
Először is:
ha már Európa, vagy Európa nevében és élharcosaként Németország, jelesül Angela Merkel úgy döntött, hogy (előbb korlátlan, majd korlátozott számban) befogadja a menekülteket, és mindezt egy közösség nevében tették, illetve tette, tulajdonképpen nincs mese, nekünk is lépnünk kell, hiszen a közösség része, alkotóeleme, tagja vagyunk, és mint tudjuk, egy közösség nem működhet úgy, hogy egyik oldalra billen, a másikra meg mereven rátart. Közös a létünk, közös az örömünk, közös kasszából kapjuk az eurómilliókat, közösen vagyunk segítőkészek, pontosabban közösen kell szolidárisnak lennünk, nem húzhatjuk ki magunkat abból, amit a közösség elfogadott, magáévá tett, vagy határozott. Ez lehet hallatlanul kellemes, és lehet szerfölött kellemetlen, mint itt és most, a kvóta szerinti menekült elosztásnál, de mindkét esetben a közösség normális tagjaként kell viselkednünk és kezelnünk a dolgokat. A terhekből erőnk szerint kell vállalnunk, és erőtlenségünk tudatában kell élveznünk az erősítőként kapott támogatásokat.
Másodszor:
lehet (pontosabban nem lehet, de minimum nem illendő) szembemenni a közösséggel, vagyis a közösség döntéseivel illetve cselekedeteivel, de, mint tudjuk, láthattuk: ezt nem igazán díjazzák a többiek, akik a dolog nehézsége és kellemetlensége ellenére sem fordulnak szembe a közösség döntéseivel. Mindezek tetejébe épp ezek az országok nyomják be a legtöbb pénzt a közösségbe, azokat az összegeket, melyből mi, a szembefordulók megvalósíthatjuk a megvalósíthatatlannak tűnő vagy ítélt álmainkat is. Ezek az összegek is hozzájárulnak ahhoz, amit a szlogenben unásig hallunk: Magyarország jobban teljesít, és hogy a magyar reformok működnek. Mellesleg jegyzem meg: a kormányablakok elsőrangú teljesítményét dicsérő, Magyarország kormányának megbízásából készült rádiós reklám is EU-s támogatásból valósult meg.
Harmadszor:
mivel Magyarország kormánya már/még a menekültek érkezése előtt kijelentette, azután pedig óriásplakátokon meg is hirdette, hogy a magyarok (ebben azok is benne vannak, akik másképp gondolták vagy gondolják) nem kérnek a migránsokból, mert elveszik előlük a munkájukat, nem tartják be a törvényeiket, és egyáltalán: húzzanak el, amíg szépen beszélünk, azaz beszél Magyarország kormánya, tulajdonképpen már a kvóta szerinti elosztásra is nemet mondott, épp csak mozgósítania kell a magyar embereket, mindenkit, akit sikerült felajzaniuk és szembefordítaniuk az összes menekülttel, tehát azokkal a szerencsétlenekkel is, akik tengeri lélekvesztőkön tették kockára maguk, családjuk, tehát akár várandós feleségük és aprócska gyermekeik életét, csak hogy elhúzhassanak a rájuk váró biztos halál, például az Iszlám Állam könyörtelen gyilkosai elől. Itt vagyunk hát mi, a szolidaritás csöppnyi jelét sem mutató, egyébként vendégszerető nemzet fiai és lányai, akik talán okkal rettegünk, retteghetünk a menekültekkel együtt beosonó terroristáktól, miközben a szívünk szakad meg, amikor kisgyerekeiket menekítő szülőket látunk a tévé képernyőjén.
Negyedszer, és most már a kvóta szerinti elosztásról szólva:
ha menekült lennék bárhol, akár Németországban, egy menekülttáborban, szerinti elosztás ellen. Lehet, ennek először rossz íze lenne, akadnának, akik agresszívnak, erőszakosnak, legfőképp pedig követelőzőnek tartanának, s neveznének, és ezt tűrnöm is kellene, majd pedig bizonygatnom, hogy nem így van! Kimondanám, hogy köszönettel tartozom azért, mert ideiglenes megoldásként egy menekülttáborban húzhatom meg magam, de könyörögve kérem a jótevőimet: a kvóta szerinti elosztással oda, olyan országba ne akarjanak küldeni, ahova nem szívesen mennék. Kérném, hogy magam dönthessek a sorsomról. És hirdetném, hogy tulajdonképpen sok ezer társam is erre vágyik, arra, hogy maga határozzon a sorsáról. Azt is kérném, hogy ebben legyenek a segítségünkre, és ne abban, hogy olyan országba kényszerítsenek, ahova végképp nem szándékoztam menni, menekülni.
Emlékeztetőül: az én időmben a katonaságnál parancsra történt a bevonult kopaszok elosztása. Volt, akiből utász lett, volt, aki hidász lett, század írnok, vagy éppen híradós. A vége az volt, amiért az egész történt: a kvóta szerinti elosztással minden századot feltöltöttek, mindegyikben pont annyi katona szolgált, ahányra ott szükség volt. Ezt a katonaságnál normálisnak tartom, a menekülteknél, pontosabban az EU-nál nem.
Még egy emlék: egy barátom, miután végignézte az 1986-ban, Ausztráliában készített fotóimat, beleszeretett ebbe a földrésznyi országba, és elhatározta, hogy disszidál. Pár hónapot Ausztriában töltött egy lágerben, majd onnan indult Sydney-be. Ehhez azonban segítségre is szüksége volt. Én ajánlottam őt egy ott élő házaspár barátom kegyeibe, akik felelősséget vállaltak érte, egyúttal Ausztrália is készséget mutatott a befogadására, mivel asztalosként biztosíthatónak volt mondható az élete, ugyanis Ausztrália nem volt még telítve asztalossal. Azt hiszem, Ausztrália nem lett volna boldog, ha az osztrák lágerben várakozó pár ezer emberből nekik is leosztottak volna, mondjuk így: kvóta szerint néhány ezer menekültet, olyanokat, akik nem lettek volna képesek megélni semmit érő szakmájukból, vagy képzetlenségük miatt.
Azt is hiszem, ők is boldogabbak lennének, ha dolgozhatnának, és nem az lenne menekülésük, új hazájukba érkezésük és ottlétük egyetlen sikere, hogy a kvóta szerinti leosztás szerint tengődnének, munka nélkül, valamiféle EU-s támogatásból vegetálva. Hiszem azt is, hogy minden ember szereti, ha munkájáért jut pénzhez, bérhez, vagy vállalkozásával éri el, hogy neki és családjának mindene meglegyen, legfőképp a boldogságuk, melyet azoknak köszönhetnek, akik befogadták őket, akik lehetőséget és esélyt adtak nekik ahhoz, hogy megmutassák: méltók a bizalomra.
Így képzelem, így hiszem, és azt sem bánom, ha akadnak, akik naivnak és álmodozónak mondanak majd. Nem vagyok látnok, de örülnék, ha pár év múlva igazolódnának szavaim. Legfőképp, mert az azt is jelentené, hogy sok ezer ember adhatta a múltnak kínszenvedéseit. Adja isten, hogy igazam legyen!
