Poszt ITT
fidel-castro(960x640).jpg (Array)

A legfontosabb különbség Fidel Castro elitje és a magyar között

Farkas Attila Márton
Farkas Attila Márton

Bölcsész. 2016. 12. 12. 15:36

Fidel Castro története semmiben nem különbözik más forradalmárból lett diktátorokétól. Ez a sztori tipikus, még ha az USA közelsége miatt ő fontosabb történeti szereplő is, mint más hasonló figurák a periférián és félperiférián, s emiatt, na meg matuzsálemi korának köszönhetően szimbolikus alakká vált.

Mielőtt bárki teli szájjal kommunistázna a Castro név hallatán, nézzen utána, mi volt Kubában a forradalom előtt, és képzelje abba az állapotba saját hazáját. Kuba az Egyesült Államok legalja söpredékének volt a szabad prédája, a nemzetgazdaság pedig kb. azt jelentette, hogy a koncból valamit a karibi ország saját legalja söpredéke is megkapott. Ha beszélhetünk gyarmati imperialista maffiakapitalizmusról, akkor Battista rendszere ennek tankönyvbe illő, szinte didaktikus példája. Itt az ún. „befektető”, az üzletember, nem átvitt értelemben volt maffiózó. Kuba Lucky Luciano és a hasonszőrűek „gazdasági fejlesztéseinek” védtelen territóriuma volt. Aki nem tud, vagy nem akar erről olvasni, annak ajánlom Coppola Keresztapa c halhatatlan trilógiájának második részét.

Elég csak Magyarországra gondolni

Ezt az állapotot – talán ha nem is ilyen kendőzetlen formában -, de minden fejletlen, gazdaságilag függő, s ezért kiszolgáltatott kis ország ismeri. Elég a rendszerváltás utáni Kelet-Európára gondolni, ezen belül Magyarországra, hogy mit is jelentett nálunk a valami okból liberalizmusnak meg szabad piacnak és hasonlóknak nevezett akármi. Amit persze az azon élősködő komprádorelit maradéka visszasír, mint „demokráciát”. Csak ők nem Miamiban hőzöngenek, mint a kubai emigránsok, hanem a pesti kávéházakban.

Kubában annak idején, az üzlettől elesett gazemberek és pribékjeinek kivételével nem nagyon volt olyan ember, aki ne szimpatizált volna a Battista rezsimjét megdöntő mozgalommal, aminek Castro volt a vezetője. Ahogy minden ilyen helyzetben lévő országban hasonló hangulat uralja a többséget, és nem is feltétlenül csak az éhezők többségét.

Castro harca tehát valóban felszabadító mozgalom volt, ha úgy tetszik: szabadságharc.

De aztán mi lett a szabadságharcból? Ugyanaz, ami mindenhol: önkény, zsarnokság, rothadás, hanyatlás.

Mi a forgatókönyve az ilyen szabadságharcoknak? A függetlenségüket elnyert gyarmatokon általában szociális alapokon nyugvó nacionalista diktatúrák jönnek létre. (Régebben nacionalista alapokon nyugvó szocialista diktatúrák.) A szociális fundamentum legtöbbször látszatintézkedésekben merül ki, de annak mantrázása általában elkábítja a jónépet. Ilyen tipikus intézkedés mások vagyonának az elvétele. Persze ezeknek a másoknak a többsége is rabló, de vagyonuk általában nem az elkábított jónépet, hanem a „szabadságharcosokat” gazdagítja, még ha először a jónép is kap belőle látványosan valamit. (A bolsevik rezsimekben a pártelit a „nép vagyonát” kollektíve birtokolja, majd csak a leszármazottak privatizálják azt, amikor bukik az ügy, ez Kubában majd most fog megtörténni.)

A függetlenség ára

Ezeknek az önkényuralmaknak az ideológiai alapvetése mindig az ún. „egység”. A nemzeti és/vagy népi egység, és persze a nép/nemzet „akarata”. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a függetlenségi harcban vezető szerepet játszó garnitúra vagy egypártrendszert, vagy látszattöbbpártrendszert (de facto egypártrendszert) vezet be. Pártjuk ennek megfelelően örökös kormánypárt, vezetőjük pedig az ország örökös vezetője, hol mérsékeltebb, hol szélsőségesebb személyi kultusszal. A vezér mindig zseni, minden neki köszönhető, felszabadulás, az ország függetlensége, nemzeti egység, jólét, rezsicsökkentés.

A függetlenség ára általában az egyre súlyosbodó gazdasági helyzet, s vele a romló életkörülmények. A rezsim erre kétféle módon szokott válaszolni: vagy az úgynevezett „nyitással”, ami lényegében a régi gyarmati létbe történő fokozatos visszatérést jelenti, s ezzel az új elit jobbára ugyanazt a szerepet kezdi betölteni, mint a régi korrupt gyarmati elit. Vagy az úgynevezett „bezárkózással”, minek automatikus velejárói az egyre erőszakosabb, egyre diktatórikusabb intézkedések. Aminek magyarázata mindig a folyamatos harcban levés. Ami logikus, mert ha harcban állunk, akkor bármilyen intézkedés indokolt lehet.

Ennek propagandájában fontos szerepet kapnak az ország átírt történelmének régebbi szabadságküzdelmei is, legyenek azok gyarmati függetlenségi kísérletek, vagy rabszolgafelkelések. Ezek az előképei a jelenlegi hatalmat legitimáló utolsó, sikeres felszabadító harcnak, s egyúttal megadják a történeti folytonosságot és vele a legitimitást.

A felszabadult ország hamar rááll egy kényszerpályára. Külpolitikáját tekintve az „ellenségem ellensége a barátom” logikája alapján beleájul a másik nagyhatalom halálos ölelésébe – jelesül az oroszok karjaiba. És szépen besorol a Nyugat által magukat fenyegetve érző diktatúrák testvéri közösségébe.

Nincs más vélemény, csak a hivatalos

Általános jellemzője az ilyen pályának, hogy minél szarabb, annál többször és annál hangosabban hallatszik, hogy az ország, a nemzet egyre jobb úton halad és egyre több az elért eredmény. Ehhez persze korlátozni kell a sajtószabadságot.

Ha nincs más vélemény, mint a hivatalos, a jónép számára csak igaz lesz mindaz, amit hallanak és olvasnak, ráadásul mindennap. Hiszen ha lenne ellenvélemény, azt is olvasnák és hallanák, nemde? Hiszen a jelszavak közül az ilyen rezsimekben a „szabadság” se szokott hiányozni, sőt. A „szabad sajtó” általában a kormánysajtó – hiszen ellentétét írja, amit az elnyomó imperialista nyugati háttérhatalom bérsajtója. Az ellenzéki sajtó pedig – ha van egyáltalán -, mindig az idegen háttérhatalom hangja.

Elengedhetetlen a devianciának minősített szokások, viselkedés, divatok üldözése is, akár beleszólás az életmódba. Persze a „nemzeti egység”, az „összetartozás”, a „stabilitás”, az „egészséges társadalom”, de leginkább „gyermekeink és unokáink jövője” nevében. Mindezek értelme nem az, amire elsőként gondolnánk, hogy ti. az elnyomás megfélemlíti az embereket, és nem mernek majd lázadozni. Az ok nem ennyire romantikus, inkább praktikus: a társadalom figyelmét le kell kötni az aktuális álproblémával és bűnbakokkal. A katonaságnál ugyanez az értelmetlen feladatok értelme: a katona ne gondolkozzon, mert abból nem sül ki jó.

Ezzel párhuzamosan megjelenik minden valamirevaló zsarnok egyik legtipikusabb jellemvonása: a nepotizmus. A hatalom és a pénz egyre inkább családon belülre kerül. Testvér, gyerek, vej, meny, unokatesó, sógor, koma. Ennek oka csak részben a hatalom adta önrészegség és vele az elkerülhetetlen korrupció. Van ebben ráció is. Leginkább a családtagban bízik az ember, hiszen lám, még a legrégibb harcostársak is lehetnek árulók, ha nem tetszik nekik a biznisz.

A gyomruk már nem tudja bevenni

Merthogy mennek a levesbe azok az egykori hülye harcostársak is, akik beszopták annak idején a jelszavakat, de a gyomruk azt a tömény ocsmányságot már nem tudja bevenni, amit a szeretett vezér és kompániája képvisel. Persze a helyüket hamar átveszik az új, kevéssé harcos, ám annál törekvőbb és szervilisebb ügyeskedők, akik már egyáltalán nem hisznek semmiben, a pozíciójukon kívül.

Az ország függetlensége és a nemzet felemelkedése nem pusztán hazug, elcsépelt frázissá kopik, hanem egy privilegizált elit totális uralmát fedi. Az ország függetlensége ekkor már azt jelenti, hogy itt a nép szeretett vezéréé és bandájáé minden. E föld, erdő, mező. Kalásza virága nékik terem. Ezt akarják tőlük elvenni az imperialisták, a háttérhatalom, a Nyugat és annak ügynökei, a bomlasztók, a nemzetietlenek, a nép ellenségei.

A vezető megrészegülve saját magától úgy viselkedik, mint az ittas emberek általában, és folyamatos az egotrip. Mivel magukat a néppel, ill. a nemzettel azonosítják, ezért mindent szabad, és akinek ez nem tetszik, az az ország, a nép, a nemzet ellensége. Hiszen ha ő a nép, aki őt támadja, értelemszerűen a népet támadja, márpedig a nemzetnek nem lehet ellenzéke.

Ebből adódóan a népvezér csak ritka esetben nem válik korrupt, élveteg alakká, aki miközben népe szükséget szenved, ő vígan dőzsöl. Arany, luxus, csillogás, menő kurvák, kaviár, pezsgő dögivel. Na persze titokban. Castrónak állítólag több luxuslakása is volt, ahová elvonult szeretőivel. Sőt, még egy eldugott kis szigetre is tellett, mint Titónak.

A mi szabadságharcos elitünk ehhez képest már-már aszkétának mondható, mert ők csak eljárnak mulatozni egzotikus helyekre.

De aki nem dőzsöl, nem orgiázik, vagyont azért az is harácsol, ha lehet az egész országot. Hiszen ha ő a nemzet, az ország is az övé. Az elmúlt pár száz évben talán Robespierre volt az egyetlen zsarnok, aki nem ezt tette.

Örökké tart

Hát persze, hogy az érzés az, hogy sose halunk meg. Ez az önkényuralmak másik ismertetőjegye, hogy azt hiszik, ez az egész itt örökké tart majd, végtelen buli, folyamatos ünneplés.

Ámde a gőg a bukottak jele, ahogy a pap mondja Costellónak, a gengsztervezérnek, a Tégla című filmben. A függetlenségnek nevezett rendszer sírba száll, és kiderül, hogy egyáltalán nem ők az ország. Amit viszont csontig legyalultak. Egyszer így is, úgyis vége lesz a bulinak. És minél később, annál durvább a másnaposság.

Az ilyen forradalmi meg szabadságharcos rezsimek bukása után pedig általában az szokott történni, hogy visszatér a régi szemét, és vele jó öreg gyarmati elit a maga megszokottan undorító valójában, kibővülve a komprádorburzsoáziává lett pártelit maradékával. Persze mint a demokrácia, a progresszió, az emberi jogok, a modernitás, a fejlett Nyugat, az európai értékek (stb.) letéteményese.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.