Kultúra

Ezekre a sorozatokra érdemes volt órákat szentelni az életünkből

Muchichka László
Muchichka László

Ügyeletes jó zsaru. 2016. 12. 27. 14:00

Akadnak új belépők és régi kedvencek: ezeket a sorozatokat szerettük 2016-ban.
Korábban a témában:

Aranyélet – 2. évad

Bacsó Péter A tanúja óta szinte mindenre, ami magyar rá lehet sütni,

Kicsit sárgább, kicsit savanyú, de a mienk.

Ha viszont van hazai termék, amire ez a címke biztosan nem kerül rá, az a magyar HBO Aranyélete, amelynek második évada még az elsőre is rátett egy lapáttal. A Miklósi család élete nem lett egyszerűbb, sőt, több lett a mutyi, az ügyeskedés, és az akció is. Az előző szezonhoz képest már nincs alapozás, kőkemény dráma van, hihetetlen magyaros bukéval, zseniális történettel, rendezéssel, színészekkel és elegendő költségvetéssel, hogy minden elmesélhető legyen, ami az írói csapat fejéből kipattan. Nem véletlen, hogy a 24.hu Facebook-csatornáján minden epizód után élő kibeszélő műsort szenteltünk az Aranyéletnek, a sorozat szereplőivel. Ha ez a széria a tengerentúlon készül, az alkotók már kereshetnék az Emmy meg a Golden Globe-díjak helyét a polcon. Aki nem tudja vagy nem hallott volna még az Aranyéletről, sürgősen kezdje el pótolni.

American Crime Story: The People v. O.J. Simpson

Már 20 éve annak, hogy bejárta a sajtót O.J. Simpson pere, amely során ex-feleségének és annak új párjának meggyilkolásával gyanúsították. Hiába szóltak azonban valószínű bizonyítékok ellene, a nagy tévéállomásokon szappanopera szerűen közvetített tárgyalássorozaton Simpsont végül felmentették. Az ügy kellőképpen sok érzelmet vált ki még napjainkban is a közvéleményből, így az American Horror Story-t készítő FX csatorna pont ezzel az esettel indította útjára új antológiasorozatát, az American Crime Story-t, amelynek első évada ezért a The People v. O.J. Simpson alcímet viselte.

A médiahercehurcát nem véletlenül emeltem ki, mert pont ez adja a sorozat sava-borsát, megismerhetjük a felszín alatt megbúvó motivációkat, ahogy O.J. ügyvédje manipulálni akarta a közvéleményt és azt is, hogy a tárgyalás szereplőit mi mozgatta. Ismert alaptörténet ide vagy oda, izgalmas volt az is, ha a tárgyalóteremben voltunk és az is, ha kiugrottunk a szereplőkkel egy hosszú hétvégére. Külön intellektuális nyalánkság, hogy a sorozat minden epizódja valamilyen tematika köré épült, így szerepet kaptak az emberjogi/faji kérdések is. Az év egyik legfeleslegesebb sorozatának hittem tavaly ilyenkor, de a legerősebb debüt volt.

Atlanta – 1. évad

Amikor meghallottam, hogy Donald Glover showrunnerként és főszereplőként jegyez majd egy sorozatot, fintorogtam rendesen, de aztán az Atlanta rámcáfolt erősen. Legyen elég a sorozatról annyi, hogy egy rapper-srác felemelkedéséről szól, de olyan brutálisan rúgja fel az alap szitkom-szabályokat, hogy öröm nézni. Csak két példa: a széria néha kiemel egy-egy szereplőt, és az ő sorsukat követhetjük az epizódban, néha pedig egy fake talkshow-t kapunk, fake reklámokkal. Kicsit nehezen indul be a tízrészes évad, de utána már dübörög.

Stranger Things – 1. évad

A történettel nem fárasztanék senkit, mert emitt jó hosszan írtunk róla, meg elég valószínűtlennek tatom, hogy aki kicsit is érdeklődik a sorozatok iránt, ne hallott volna róla. Legyen annyi elég, hogy

a Stranger Things műfaját sok helyen misztikus horrorként definiálják, pedig nem félelmetes, nem ijesztő, inkább rendkívül izgalmas és aranyos.

A sorozat dramaturgiája sokkal inkább arra koncentrál, hogy a történet el legyen mesélve a lehető legpatentebb módon, és az idősebbeknek nosztalgia-katarzist okozzon. Kisebb-nagyobb hibái, a néhol klisés és kiszámítható történések, a szegényes CGI, vagy az elhadart végkifejlet ellenére mindenkinek teljes szívből, kötelező jelleggel ajánljuk. Aki még nem látta, de szeretne egy kicsit időutazni, bírja a nyolcvanas évek horror-thriller zsánerét és a szörnyeket, annak megvan a következő programja a két ünnep között.

Better Call Saul – 2. évad

Közhely, de hihetetlenül nehéz jó spinoffot csinálni. Gondoljunk csak a Jóbarátokból kinőtt Joey című sorozatra, vagy a Grace Klinika orvosának, Doktor Addison önálló szériájára, de mondhatnánk akár a Family Guy-ból kiválasztott karakterek történeteit, mint a Cleveland Show. A spinoffok általában közel sem annyira nézettek és sikeresek, mint az eredetiek, de alkalmanként megéri bepróbálkozni. Ilyen a Better Call Saul is, amelynek második évadában tovább követhetjük Jimmy új magasságokba szárnyaló és ismeretlen mélységekbe süllyedő, kacskaringós útját, amely végül Saulhoz, a Breaking Badben megismert alteregójához vezet.

BoJack Horseman (3. évad)

Az a sorozat, amely idén a legjobban ötvözte a drámát és a komédiát, az kétségtelenül az antopomorf állatokkal szatírizáló BoJack Horseman lett, amely ráadásul úgy nyúl témákhoz, ahogy senki sem mer. Az évad abortuszról szóló epizódját például napestig mutogatnám a témában bármilyen nézőpontot képviselő embernek. Furcsa, hogy a kritikai és nézői ujjongás ellenére még szánalom-díjjelöléseket sem kapott.

Broad City – 3. évad

New York mindig az eufemizálás csimborasszója volt, audiovizuális termékek garmadája próbálja úgy beállítani, mint a mágikus város, ahol mindig csodák történnek, s valamiféle kitüntetett megtiszteltetés ott élni. A Broad City két író-szereplője viszont lerántja a leplet A NAGY ALMÁRÓL, mert alakjai a rögvalóságban élnek, s általában tök cikik, mert problémáik teljesen hétköznapiak. (Abbi például olyan pulcsiban mászkál, amiről a biztonsági mágnest nem szedték le, ezért bajba kerül, Ilana pedig ráragad egy kocsi hátuljára). Ez lehet, bénán hangzik, de képernyőn hihetetlenül működik, a sorozat kritikai megítélésére jellemző, hogy immár olyan arcok is vállalnak cameo-szerepet a filmben, mint Vanessa Williams, Whoopi Goldberg, sőt még Hillary Clinton is megjelenik.

The Night Manager – minisorozat

A sztori szerint az egykori brit kommandós, Jonathan Pine (Tom Hiddleston) szállodaportásként sem tud hátat fordítani az erőszak világának és már csak azért sem, mert életében ismét felbukkan a világ legromlottabb embere, a nemzetközi fegyverkereskedő Richard Onslow Roper (Hugh Laurie). Éppen ezért Pine úgy dönt, bűnözővé válik, hogy elkaphassa Ropert.

Ez annyira nem tűnik izginek, ugye?

Nos, az első epizód után én is kaszálni akartam, de adtam neki még egy esélyt. Úgy érdemes a pilothoz állni, mint egy nagyjátékfilm első 20 percéhez, ami a hangulatteremtésre, a keretbe helyezésre és a karakterexpozícióra helyezi a hangsúlyt. Ugyan végig kicsit steril marad a sori, de a képek magukat adják el, a színészek mind jól válogatottak, és az évad végére összekapja magát a sztori.

Black Mirror – 3. évad

Ahogy kollégám is már méltatta egy másik posztban, a Black Mirror 2011-ben többek között azzal borzolta a kedélyeket, hogy az antológia-sorozat első részében az angol miniszterelnöknek meg kellett dugnia egy malacot élő egyenes adásban, mert ha nem, egy rejtélyes emberrabló megöli az unokahúgát. A miniszter emberei minden létező módon megpróbálták elcsalni az aktust, hogy ne essen csorba a miniszter személyén: greenbox, animalpornó-színész bérlése és rettenetes mennyiségű váltságdíj kifizetése, de semmi nem használt. Erős intro, és ezután még számtalan kemény részt szolgáltatott a Black Mirror a 21. századi ember társadalmáról, egész konkrétan azt állította pellengérre, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva a globalizáció, a technológia és a kommunikációs eszközök sokaságának. Az első két évad után a sorozat a Netflixen kötött ki, s a váltás egyáltalán nem okozott minőségi romlást. A hat epizód főbb témái: a cyberbullying, a közösségimédia- és játékfüggőség, a tömegmanipuláció és környezeti katasztrófák megelőzésére tett kísérletek, valamint a web2-es világgal járó kiszolgáltatottság. Megtekintését szigorúan csak azoknak ajánljuk, akik képesek belenézni abba a görbetükörbe, amiben saját magukat fogják látni, és vállalják, hogy nem lesz tőle jó kedvük.

Mr. Robot – 2. évad

A sorozat első évada számos díjat bezsebelt, köszönhetően a kiváló színészeknek és a csavaros sztorinak. Mint emlékezetes, a széria főhőse Elliot (Rami Malek), aki nappal kibernetikai cégnél dolgozik programozóként, éjszakánként az Egyesült Államok egyik legveszélyesebb hackerévé lényegül át. Elliotot – aki ötletes módon végig narrálja az eseményeket – aztán egy napon mintegy besorozza a hírhedt és titokzatos Mr. Robot (Christian Slater) az általa vezetett csupa hackerzsenit tömörítő csapatba, hogy segítsen nekik elpusztítani egy óriásvállalatot. A második évad talán az elsőnél is izgalmasabbra sikeredett, a hackercsapat a pénzügyi rendszert romba döntő támadása utáni új, kaotikus világ alakulásából kapunk ízelítőt, illetőleg az őrülettel küzdő Elliot lassacskán valóságos közellenséggé változik. Pazar szezon, jöhet a következő!

Westworld – 1. évad

Az év másik hype-sorozata a Westworld volt, amelyről ha nem hallottál, akkor vagy egy barlangban éltél, vagy nem érintik meg az ingerküszöbödet a következő támpontok:

Sci-fi + western + (szex)robotok + HBO + Anthony Hopkins + Ed Harris

Egyszerűen imádtam, ahogy a maxitehetséges, rossz filmet még nem író Jonathan Nolan (Christopher Nolan tesója) és felesége, Lisa Joy showrunnerként nem elégedett meg azzal, hogy adaptálják a sztorit (a Feltámad a vadnyugatot) és rétestészta szerűen öt évadra nyújtsák azt, hanem csavaros fordulatokkal, furmányos rejtélyekkel spékelték meg a történetet, amire egy idő után sokan az új Lostként kezdtek tekinteni, s amit a legutolsó timbuktui nerd is képkockánként állított meg, hogy támpontokat szerezzen a sorozatvégi NAGY VÁLASZOKHOZ.

Nem lineáris a történetmesélés, így valószínűleg azok fogják igazán értékelni, akik rajonganak azért, ha valami igazán összetett, jól ki van találva és intelligens. Egy klassz sztori a mesterséges értelem hajnalán, a bűnbeesés evolúciójával megbolondítva.

The Crown – 1. évad

A Netflix egy történelmi témájú sorozattal is előrukkolt idén, amely a fiatal II. Erzsébet életét mutatja be, nemcsak mint királynőjelölt, hanem mint testvér, feleség és politikus, akinek sok minden köszönhető a világ alakulását illetően. Egy életrajzi ihletettségű sorozathoz képest egész feszkós lett.

Az ifjú pápa – 1. évad

Ahogy kritikánkban is megfogalmaztuk, a HBO sorozatában Jude Law egy Lenny Belardo nevű fiktív, amerikai származású pápát alakít, akinek személyén keresztül az alkotók megmutatják az egyház, a Vatikán és egyáltalán a vallás működését a 21. században, bár a XIII. Piusz néven praktizáló jenki egyáltalán nem a Ferenc-féle irányvonalat követi, legalábbis ami a puritánságot és az „egy közülünk”-érzést illeti: sokkal inkább egy megközelíthetetlen, ködbe rejtőzködő csaknem isteni entitás. Akiről emberfia nem tudhatja, mi jár a fejében – stílusosan még a néző sem.

Néhány ködös utalást kapunk csupán, de többnyire csak az intrika és a kétely egyértelmű, zajlanak a hatalmi játszmák, nettó a Kártyavár hangulatában (amelynek 4. évada nem lett fenomenális, nem is került a listánkra). A pápa egy szarkasztikus, jégből metszett herceg, Messiás-komplexusos pszichopata és kételyeitől szenvedő nyomorult egyszerre, és személyiségeinek feszültsége kiül az arcára, ahogy minden mozdulatának is jelentősége van. Akinek ez kevés, az első rész után valószínűleg kaszálja is a sorit, de szerencsére a széria az évad végére megtelik plusz tartalommal, bár ehhez tényleg kell a nézői türelem.

Daredevil – 2. évad

Ha a Daredevil első évada nem is reformálta meg a sorozatok műfaját, igen magasra tette a lécet a képregényekből adaptált szériák számára, s egyben ki is köszörülte azt a csorbát, amit a Marvel ezen a fronton művelt eddig (khm, Agents of S.H.I.E.L.D.). Ezt a szintet ugyan idén nem tudta megugrani a második évad, de az akadályt így is vette az apró hibák ellenére. Kevesebb lett a picsogás, nőtt az akciójelenetek száma és még annál is több lett a történetszál, amit ki akart bontani a széria. Sajnos utóbbi miatt aránytalan lett itt-ott, és az öt befejezésből is elég lett volna volna egy, de azért így is az idei év legjobb szuperhőssorija (sajnos a Luke Cage nem lett annyira jó :( )

The Expanse – 1. évad

A Battlestar Galactica utolsó évada óta már hét esztendő telt el, s ez alatt az időszak alatt a SyFy egy hasonlóan kimagasló szériát sem tudott alkotni. Egészen mostanáig, mert a The Expanse pontosan az a sci-fi sorozat, amiért a zsánert imádni lehet.

A sorozat cselekménye szerint a nem olyan távoli jövőben az emberi faj elkezdte kolonizálni a Naprendszert, de ez nemhogy egyszerűsítette volna túlnépesedő bolygónk helyzetét, még nehezítette is, ráadásul a Földön, a Marson és Kisbolygóövezetben élők kölcsönösen gyűlölik egymást, a rasszizmus intézménye pedig semmit sem változik a 22. században sem. A sztori alapvetően 2+2 szálon fut: láthatjuk az Öv segglyukában, a Ceresen szolgáló Millert, a rendfenntartó szervek alkoholista, élettől megcsömörlött tisztjét, akit megbíznak egy milliomos csemete megtalálásával; aztán ott van Jim Holden, egy jéghegyeket lecsapoló űrbárka segédtisztje, aki csapatával vészjelzést kap, de az elhagyatott Scopulira való átszállás közben egy álcázott űrhajó elpusztítja „munkahelyét”. Mindeközben ármánykodó földieket és értetlenkedő marsiakat is kapunk, a négy szál pedig lassan összeér. A hangulat már-már tényleg olyan, mint egy jobb Trónok harca évad-közben (igen, az idei nem volt az, nincs is a listán), csak itt nem cselszövő kiskirályok, hanem egymásnak feszülő geopolitikai érdekcsoportok furfangoskodnak.

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.