Kultúra

7 húzás, amivel az Aranyélet leiskolázta a honi sorozatgyártást

Bodnár Judit Lola
Bodnár Judit Lola

hypevadász. 2015. 12. 28. 12:35

Az Aranyélet első – és erősen reméljük, nem utolsó – évada bármely nemzetközi sorozattal simán felvehetné a versenyt. Mondjuk, miért.

Az építkezés

Az Aranyélet izgalmasan keveri a skandináv krimik finom adagolását az amerikai szériákból ismerős dramaturgiával, így a fokozatos építkezés mellé azért minden epizód ledob egy-egy precízen célzott adrenalinbombácskát, csak hogy nehogy unatkozzon a drága publikum. Előbbi hosszú távon teszi alattomosan addiktívvá a sorozatot, míg utóbbi eteti az amerikai stíluson nevelkedett drámai érzéket, miközben nem tolja túl a cliffhanger-kényszert. Ettől aztán az egyes részek külön-külön is megállnak, és az évad is lezárt, kerek egész, meghagyva azért a folytatás lehetőségét is.

A párbeszédek

Nagy rákfenéje – nemcsak itthon – a filmnyelvnek, különösen a tévés műfajoknál, hogy az elhangzó párbeszédek valósághűsége a nullához konvergál, mintha a karaktereket legalábbis túlbuzgó szavaló- és szépbeszéd-verseny dobogósokból állították volna össze. Így aztán olyan beszélgetéseket látni egy tévésorozatban, még ha azt a magasságos HBO is készíti, amelyek a valóságban is elhangozhatnának, egészen üdítő élmény. Nem mondom, hogy nem csúszik be egy-két életidegen mondatfoszlány, de az Aranyélet karaktereinek megnyilvánulásai általában életszerűek, valóságosak, még Mira és Márk esetében is, ami azért külön kiemelendő, mert tinik vagy fiatal felnőttek filmes-tévés beszélgetései még a megszokottnál is bicskanyitogatóbbak szoktak lenni. Itt ezzel nincs gond, sőt, kapunk olyan finomságokat is, mint Mira kifakadása az utolsó részek egyikében, ami úgy tartalmilag, mind alakításban igazi lánctalpas darab, vagy Oszi karaktere, akinek minden rezdülése olyan tökéletesen valóságos, hogy Farkas Franciskának nagyobb piacokon kinézne egynéhány komolyabb díj.

Hogy ilyen rohadtul ismerős

Hetenkénti Kibeszélő videó-sorozatunkban sokszor szóba került, hogy a sorozat stábja csak aranyéletizmusoknak nevezte azokat az apró stikliket, amelyek olyan bosszantóan ismerőssé teszik ezt a történetet itt e lángoktól ölelt kis országban. Hogy az út csak akkor lesz befoltozva, ha a megfelelően fontos ember kocsija zökken bele egy félkeréknyi kátyúba, hogy a csillivilli lakóparkok papírfalait némi kenőpénz ellenében átengedik a műszaki ellenőrzésen és ahol fel kell „okosítani” az alkoholt még egy menő, belvárosi klubban is.

Szeretetreméltó sutaságok

Az Aranyéletben még a bénázás is aranyos, kicsit kikacsint végre, hogy itt is emberek dolgoznak. Egy nagyon konkrét példa az a bájosan chick-flickes, bugyuta jelenet, melyben Mira és Oszi (valójában teljesen alaptalan) bosszúból válogatott undormányokat csempészik az ételekbe a bárban, ahol Mira Zoli és neje képében új családra, majd meghasonulásra tett szert, hogy aztán az ÁNTSZ épp arra razziázzon és lendületből be is zárja a helyet, mindezt egy kacagásokkal tarkított leskelődős negyedóra alatt. Akad még pár hasonló vásári fakszni, hát persze, hogy felgyújtok egy kocsit, épp ráérek, a börtön felett mindig épp a vágóképben száll fel el egy repülő, teljes nonszensz, de megbocsátjuk, mert kellenek ezek a sutácska filmes húzások, hogy egy rövid pár percre oldják azt a nyomasztó hangulatot, ami átlengi a szériát.

Hús-vér alakok

Csak pár villanás: Anya, aki talál időt cigarettája első slukkjainak kiélvezésére a gyilkos káröröm pillanataiban, de atomjaira hullik, ha a nélkülözés éveire emlékeztetik. Apa, aki nem akar mást, csak egyenesre mérni egy polcot, beverni néhány szeget és Pokolgépet ordíttatni közben, de ha szar van, lő. A naiva, akiben azért éledezik a vágy és maga sem érti, hogy mi bántja jobban, hogy egy foglalt pasival esnek egymásnak, vagy hogy a nejt mindez látványosan nem zavarja. Marky G, aki valójában csak szeretné megkapni az ügyeletes jócsajt, és nagyon későn esik le neki, hogy az, hogy míg kortársainak a korai magömlés miatt nem jön össze a szex, neki meg halálos fenyegetések miatt, nos, az mégsem akkora rajság, amilyennek hitte.

Hogy az egész olyan „polished”

Igazából csak apró kellemesség, mégis egész sokat ad az élményhez, hogy a széria baromi igényesen van tálalva. Már az évadnyitó után kiemeltem, hogy mennyire idegesítő, hogy ezt ki kell emelni, de tény, hogy az Aranyélet nem néz ki úgy, mint egy magyar film vagy sorozat. Értve ez alatt, hogy a Szomszédoktól a Barátok köztig tetten érhető kispóroltságnak itt nyoma sincs. Nem a hátterekre gondolok itt, hanem a megvalósításra: az Aranyéletben nemcsak a luxusház néz ki úgy a képernyőn, ahogy kell, hanem a Soroksári út is meg egy lepukkant gyártelep is. Puszta igényesség kérdése ez, ami persze – ne legyünk naivak – pénzügyi kérdés is, akárhogy is, utaljunk vissza megint csak az angolszász filmeken szocializálódásunkra, igenis megszokta és kívánja a szemünk az olyan finomságokat, mint hogy valami tisztességesen legyen például fényelve, legyenek színei, puhasága, és általában, süssön róla, hogy nem volt belőle – mint ama bizonyos lakóparkokból – kispórolva az anyag.

Csinnadratta

És a végére hagytam a lényeget, pedig lehetne ez HBO, lehetne benne ugyanez a remek színészgárda és gyártóstáb, ha nem lenne az, amitől az Aranyélet működik, jelesül pedig, hogy ez a sorozat tisztességesen ki van találva és meg van írva. Hogy a fent kiemelt sutaságok ellenére a nagy egészet tekintve nincsenek elhasznált panelek. Hogy sosem az van, amit gondolnál. Hogy amikor azt hiszed nagy bölcsen, hogy hát-hát, biza, ez vagy az az embertípus már csak ilyen, akkor tekeredik egyet a figura, és mutat még hét új színt magából. Hogy amikor már nem hiszed, hogy tovább csavarható a sztori vagy nem lehet mélyebb a szar, akkor az írók finoman megfricskáznak, hogy – amint képernyőn kívül is – de igen.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.