Feltámadás már vasárnap se nagyon történt, viszont ettől függetlenül délután szép csendben lement egy nagyon nagy koncert az ohiói National előadásában. Hogy hogyan lehet csendben nagy koncertet csinálni? Nos, az valahogy úgy van, hogy ennek a zenekarnak a gitárosai egészen finoman, lágyan szóló hangszerekkel is iszonyatosan energikusan tudnak játszani, ha elkezdik fokozni a feszültséget egy-egy dalban, Matt Berninger pedig halkan is tud kirobbanóan rikácsolni, amikor félreteszi egyébként nagyon szép baritonját. A shownak nem nevezhető showt persze ez az idült szittyós fazon vitte a hátán, akit leginkább egy Thom Yorke-ba oltott Shane MacGowanként lehet jellemezni: egyszer például elgondolkodva odacsapta a talpas poharát a színpad padlójához, másszor össze-vissza kóricált, a végén pedig a mikrofonállványát is elgörbítette – de igazságtalanság lenne azt mondani, hogy csak tőle olyan az együttes, amilyen.
Az emlékezetes konferanszokból ugyanis kivette a részét a szórakoztatóan cinikus gitáros, Bryce Dessner is (pl.: „Azt se tudod, milyen országban vagy”, mire Berninger: „Tényleg nem… de valahol Európában!”), a hangulatot pedig a két kisegítő fúvóssal együtt, heten keltették, mert nemcsak Berningerből süt az a furcsa, derűs lemondás, amitől egyedi a National, hanem az egész zenéből. Lényeg a lényeg: a héten az Interpoltól a White Liesig többen is kísérleteztek vele, hogy hasonló eszközökkel – tehát mondjuk úgy, hogy indie rockkal – hasonló atmoszférát teremtsenek, de a National-nek a közelébe sem ért senki. És általában se nagyon tud.
Az ezután következő Manic Street Preachers a maga műfajában olyan, mint a Deep Purple: egy rockdinoszaurusz. Más szóval a tagok el vannak hízva, a csúcskorszakuk pedig már régen a hátuk mögött van, és tényleg csak azért zenélnek, mert miért ne (vagy azért, mert nem tudják abbahagyni, mindegy). A különbség annyi, hogy a Deep Purple régen nagyon jó számokat írt, sőt manapság is szokott még néha, a Manic Street Preachers viszont régről is csak egy-két olyan dalt tud felmutatni, mint a Motorcycle Emptiness. Az érdekes pedig az, hogy amely körökben a MSP elfogadott, ott általában a Deep Purple ciki. Mint látható, én nem ezekhez a körökhöz tartozom, és a véleményemen ez a koncert sem változtatott, habár amúgy az együttes tagjai szimpatikus fazonok, és szépen el is játszottak, illetve énekeltek mindent, azt meg még én is elismerem, hogy Ian Gillan hibátlanul énekelni már nem nagyon képes. A Motorcycle Emptiness azért most sem volt rossz.
Mindeközben elkezdődött egy Sziget-történelmi esemény is: oly sok év után a nagyszínpad utolsó magyar mohikánja, a Tankcsapda sem a szokott helyen, hanem a rockpódiumon vágott bele a műsorába. Sietek azonban hozzátenni: a két placc közt messze nem olyan nagy a távolság, mint amekkora az annak idején a Nagyréten fürdőköpenyben fellépő Lukácsot és a tegnap látott Tankcsapdát választja el egymástól, a zenekar ugyanis olyan füstgépeket, pirotechnikát és kivetítőt hozott a bulira, amilyet még sok nagy külföldi együttes sem. Aki azt hiszi, hogy most a régi szép időket siratom, vagy egyáltalán csak morgok, az téved: látványos volt a dolog, ráadásul így még a dobjáték kínos hiányosságai sem tűntek fel annyira. Én a soproni koncerthez hasonlóan ismét az Akapulkónak örültem, a többieknek meg az összes Tankcsapda-bulihoz hasonlóan leginkább a Mennyország Touristnak, a meccs végeredménye így kábé 1 : 10 000.
Na jó, a White Lies-nak azért nagyobb volt a kivetítője, mint a Tankcsapdának. Sajnos a zenekar azonban akármekkorára nagyíthatja magát, érdekes már nem lesz. A Wan2 színpadról ugyan két év alatt eljutottak a főhelyszínig, de közben a zenéjük teljesen érvényét vesztette, és ez erre a fellépésre is rányomta a bélyegét, hiába, hogy Harry McVeigh-nek élőben is jó a hangja. Persze az is igaz, hogy így legalább nyugodt szívvel lehetett átmenni a világzeneire a Cowboy Junkiesra, csak ott meg hiába zenélt kellemesen egy amúgy nem túl különleges folk/country/stb. zenekar, a hangulatot teljesen hazavágta, hogy a bulit annyian nézték, amennyien általában délelőtt 11-kor söröznek a Szigeten. Mindegy, lehet minden jó akkor is, ha a vége nem az, és ha Prince-re, a Kasabianra, a Motörheadre, Dizzee Rascalra, a Judas Priestre, a Deftones-ra vagy a National-re gondolunk, ez egy nagyon jó Sziget volt. Viszonlátás.
