Biztos sokan folytattak már végeérhetetlen vitát azért, mert másképp emlékeztek egy találkozó helyére vagy idejére, mint az, akivel megbeszélték, és ennek kisebb-nagyobb bonyodalom lett a vége. Talán az is sokaknak eszébe jutott már, hogyha véletlenül egy bűncselekmény tanúi lennének, később vajon miként tudnának személyleírást adni, vagy mennyire pontosan lennének képesek felidézni tanúként az elhangzottakat. A legtöbben valószínűleg arra jutottak, hogy sehogy, sőt, zavaros emlékeikkel inkább még össze is kuszálnák a szálakat.
Mennyire megbízható az emberi memória? Elvárható-e valakitől, hogy akár évtizedes távlatból felidézzen valamely helyzetet, telefonbeszélgetést olyan pontosan, hogy az egy tárgyaláson megállja a helyét? Hogyan kezeli a „memóriát” a hazai jogalkalmazás? Dr. Keresztes Attila kognitív idegtudóst, a HUN-REN Természettudományi Kutatóközpont Agyi Képalkotó Központjának főmunkatársát, és az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar adjunktusát, az Élethosszon át tartó Emlékezetfejlődés Kutatócsoport vezetőjét, valamint Dr. Kiss Anna kriminológust, az Országos Kriminológiai Intézet tudományos főmunkatársát kérdeztük.
Mi az, amit aktiválunk?
Sokféle emlékezet létezik, ami témánk szempontjából releváns, az az emléknyom vagy – ahogy az emlékezetkutatók nevezik – az engram: az az entitás, ami valahol az elménkben-agyunkban leképződik, és képesek vagyunk előhívni. Innentől kezdve erősen bonyolódik a helyzet, mert ahány rétegre bontjuk az emberi memóriát, annyi magyarázatot, definíciót találunk. A legalsóbb szintű leírását az idegtudomány adja meg: e szerint az engram neuronok hálózatának aktivitásmintázata, és amikor az emléknyomot előhívjuk, ez a mintázat aktiválódik újra.
Az ember folyamatosan dolgozza fel az őt ért ingereket, ezekből élmények lesznek, amelyek neuronmintázatokban jelennek meg – ha ezek újraaktiválódnak, akkor lesz emlékélményünk. De mikor, hogyan és miként aktiválódhatnak? Ez az a kérdés, amire nincs megnyugtató válasz, viszont több kísérlet segíthet megérteni.
Számos kutatócsoportnak sikerült már például rágcsálók elfelejtett engramjait aktiválniuk egy úgynevezett optogenetikai eljárással. Az optogenetika lehetővé teszi, hogy a kutatók genetikai módosítások révén a kísérleti állat agyában meg tudják jelölni azokat az „engram” sejteket, amelyek aktívak egy adott emlék elsajátítása során, majd később egyszerű fénysugarakkal újraaktiválják ezeket. Egereknek például „megtanították”, hogy két különböző ketrec közül az egyikben áramütést szenvednek, és közben megjelölték az ennek az emléknek a kialakításához szükséges engram sejteket.
Egy későbbi időpontban, mikor az állatok már „elfelejtették” a tanultakat, a megfelelő engram sejtek egyszerű fény által történő aktiválásával sikerült visszahozni az emlékeiket, legalábbis ismét elkerülték a veszélyes ketrecet. Ezzel kísérleti úton erős bizonyítékokat szolgáltattak arra, hogy emlékeink fixen rögzíthetők, majd tetszés szerint újraaktiválhatók, kognitív pszichológusok ugyanakkor vitatják e konklúziót.
A jelenség leírásának magasabb – kognitív – szintjén, az elme leírásánál az engram már egy megfoghatatlanabb jelenség. Mi az a változás, ami lehetővé teszi, hogy emlékezzünk?
– utal a kérdés bonyolultságára Keresztes Attila.
A fenti kísérletekben ugyan az állatok újra „megtanultak félni” attól a bizonyos ketrectől, de nem tudjuk, vajon ugyanazok az emlékek jöttek-e fel, amiket átéltek? Gondoljunk az első, gyerekkori esésünkre a biciklivel: az ijedtség, a fájdalom, a vér szaga, a csípő, maró fertőtlenítő a sebre, édesanyánk arca, stb. Magyarán nem ismert, hogy a megfelelő hálózat aktivitásával az egerekben visszatértek-e az emlékek, amelyeket a veszélyes ketreccel kapcsolatban átéltek, vagy csupán a vészcsengő szólalt meg újra: ezt el kell kerülni.
Az emlék torzul és tudássá válik
Lényeges, hogy memóriánk nagyon is megtéveszthető. Mondjuk egymáshoz hasonló ingerekkel, amikor a példa kedvéért egy szólistát mutatnak az embereknek: hideg, hó, hógolyó, szánkó stb., majd pár perc múlva megkérdezik, hogy szerepelt-e a listában maga a tél szó. Valójában nem, sokan azonban pozitív választ adnak rá, még azt is tudni vélik, hogy milyen színnel és hol helyezkedett el a képernyőn: emlékélményük van róla.
Hasonló módon jelenhetnek meg hamis emlékek a hétköznapi életünkben. Családi ebédnél a nagybácsi tesz egy állítást, hogy X párt Y embere Z-t mondott. Amikor később mindezt visszaidézzük, már jócskán kiegészítjük meglévő tudásunk alapján olyanokkal, amiről a nagybácsi ott és akkor nem beszélt, a pártról és Y-ról viszont közismert tények, információk. Az emlékek előhívása ráadásul nagyon ingoványos terep.
Minden egyes »előhívás«, vagyis minden visszaemlékezés során újrageneráljuk, ezzel torzítjuk, majd ebben a formában újrakódoljuk az emlékeket
– magyarázza a kognitív idegtudós.
A sok újraelőhívás hatására az emlékeink legnagyobb része tudássá válik – sok konkrét, apró részlet élményszerű felidézése eltűnik, és „csak” az emlék lényege marad meg. A másik véglet: vegyünk egy olyan emléket például egy 10 évvel ezelőtti eseményről, amit azóta egyszer sem hívtunk elő, de valamiért most egy beszélgetés során felmerül – ez az emlék sem tűpontos, kevésbé részletes, viszont sokkal közelebb állhat a valósághoz, mint az előző kategória.
A kérdés is átírhatja az emlékeket
A kérdés persze ezerszer bonyolultabb, de ennyiből talán látszik, hogy a tanúnak soha nincs könnyű dolga, hiába próbálja őszintén és a legjobb szándékkal „az igazat és csakis a színtiszta igazat” mondani. Memóriája megcsalja, tanult információkkal, korábbi tudással veri át, és mint láttuk, filmszerű, pontos emlékezetet még olyan egyszerű témában sem várhatunk, minthogy megjelent-e a képernyőn a tél szó.
És akkor még ott a „másik” oldal, a kérdező, pontosabban a kérdés feltevésének módja. Ismét a példa kedvéért Elisabeth Loftus egyik kísérlete, ahol a résztvevőknek egy ütközéses balesetet mutattak, majd azt kellett megtippelniük, mennyivel ment a vétkes autó. Egyesektől azt kérdezték, mit gondolnak, hány kilométer/órával vágódott neki a másiknak, míg másoknak úgy tették fel a kérdést, hogy mennyivel koccanhatott neki.
Ami nem illik bele a képbe, azt megváltoztatjuk
A továbbiakban Kiss Anna segítségével – aki a téma iránt mélyebben érdeklődőknek Dr. Elek Balázs kollégiumvezető bíró A vallomás befolyásolása a büntetőeljárásban című könyvét ajánlja – nézzük meg, hogyan kezeli a memória megbízhatatlanságát az igazságügy.
A bíróság mindig részletesen vizsgálja a bizonyítási eljárás folyamán, a tanú kihallgatásánál, a bizonyítékok értékelésekor, hogy milyen objektív (hallási, látási viszonyok stb.) és szubjektív (pszichikai tényezők például) elemek hatottak rá az ismeretek észlelésekor. Miért? Mert a szubjektíven ugyan igaz, mégis hamis állításoknak az lehet az oka, hogy a vallomás kialakulását valamilyen tényező befolyásolta.
Az észlelések függnek a múltbeli tapasztalat tartalmától is, és különböző emberek ugyanazt a tárgyat különféleképpen észlelik, ám egy és ugyanazon ember is eltérő módon észlelheti ugyanazt a tárgyat különböző körülmények között. Két tanúnak ugyanazon eseményről tett vallomása néha éppen azért nem egyezik meg egymással, mert a tanúk azt máshogy észlelték
– írja Elek Balázs.
A pszichológiai szempontok olyan kérdésekben is szerepet kapnak, mint például, amikor a tanúk – pusztán jó szándékból – olyan tényekről is beszámolnak, amelyek nem vagy nem úgy történtek meg. Gondoljunk itt az úgynevezett forgatókönyv- vagy sémaelméletre: eszerint az emberek tudatában az életük folyamán bizonyos tudásrendszerek jönnek létre, és ezeket rutinszerűen sémába vagy forgatókönyvbe illesztve később is segítségül hívják. A sémák észlelés és gondolkodás eredményeiként létrejött memóriastruktúrák, amelyek magukban foglalják a világgal kapcsolatos tudásunkat és elvárásainkat.
Tárgyakat, embereket, eseményeket és helyzeteket osztályozunk velük, az új információkat a meglévő sémák segítségével dolgozzuk fel. A tanúk esetében ez azt jelenti, hogy az adott szituációban csak a legeltérőbb vonásokat kódolják, a többit beillesztik a meglévő sémába. Kiss Anna szerint, ha az új információ nem építhető ebbe bele, akkor torzítások keletkeznek a vallomásban.
Az emlékezést tehát aktív folyamatként írhatjuk le, amely során az egyén erőfeszítéseket tesz a jelentés keresésére és megtalálására.
Befolyásolás akarva és akaratlanul
Elek Balázs azt írja, előfordulhat az is, hogy a kérdező esetében is működik az említett forgatókönyv-elmélet, és saját sémaalapú elképzelése nyomán akaratán kívül is eltérítheti a tanút, aki – mivel emlékei már kopottak – hajlamos valóban a hallott verzióra emlékezni.
A befolyásolás másik, gyakori formája az úgynevezett szuggesztió. Itt arról van szó, hogy emlékeink néha engednek külső befolyásoknak, tendenciózus kérdések, sugalmazások, soha meg nem történt eseményekről kelthetnek emléket bennünk. A szuggesztív kérdésekben sokszor benne van a válasz, így ez téves vallomást, majd téves ítéletet eredményezhet:
„Egyes kutatások szerint a szemtanúk tévedése a legfőbb oka a téves elítéléseknek” – jegyzi meg említett könyvében Elek Balázs, amire Kiss Anna a XVIII. és XIX. század fordulóján élt jogtudós, Vuchetich Mátyás szavait idézve említ példát: „nem kell figyelmen kívül hagyni, hogy ugyanaz a kérdés lehet mind sugalló, mind csalárd, ravasz. Például a bíró kérdezi: Caius, a te szomszédod vajon nem volt-e a lopásban társad? Ez a kérdés sugalló a tettestárs megnevezésében és ravasz a kérdés mikénti felvetését illetően.”
A tényállás rekonstrukciójánál fontos szerepet kapnak a tárgyalóteremben a tanúvallomások, még akkor is, ha a visszaemlékezés rendkívül bizonytalan, ingatag és befolyásolható azoknál a tanúknál is, akik szavahihetők, elfogulatlanok, becsületesek, és itt nem beszéltünk azokról a tanúkról, akik szándékosan tesznek hamis vallomást, érdekből, bosszúból vagy rosszindulatból állítanak valótlanságokat.
