Az 1938. évi első bécsi döntést az angolszász hatalmak is elfogadták, és az 1944-ig fennálló határokat nagyjából az etnikai viszonyoknak megfelelően húzták meg, a háború végén mégis a trianoni határokat állították vissza. Csehszlovákia összehasonlíthatatlanul jobb pozícióba került, mint a „vesztes” Magyarország, Eduard Benes elnök mégsem tudta véghezvinni a felvidéki magyarság deportálását, miként azt megtehette a németekkel.
– írja a Rubicon.hu. A csehszlovák és a magyar fél végül 1946. február 27-én kötötte meg a hírhedt lakosságcsere-egyezményt, e szerint annyi magyart költöztettek volna ki Csehszlovákiából, ahány magyarországi szlovák kinyilvánította távozási szándékát északi szomszédunkba. Az áttelepítések megkezdését őszre tervezték, ám miután a csehszlovák fél egyoldalúan kijelentette, hogy a Magyarországra indulók mégsem vihetik magukkal ingóságaikat, a folyamat több hónapra megakadt.
Prága ekkor zsarolással próbálta megtörni a magyar kormányt: az elnéptelenedett Szudéta-vidékre – a már kitelepített németek helyére – több tízezer magyart deportált, akiket a cseh telepesek cselédként, kényszermunkában dolgoztattak. Idővel aztán a csehszlovák külügy mégis hajlandó volt engedni az ingóságok kérdésében, így 1947 áprilisában megindulhattak az első transzportok.
Az áttelepítések kisebb-nagyobb megszakításokkal 1949 nyaráig tartottak, és szögezzük le, hogy a feltételek korántsem voltak egyenlőek. Míg honfitársain kényszerből távoztak, míg a hazai szlovákság körében nacionalista szervezetek kampányoltak annak érdekében, hogy minél többen kezdjenek új életet a Felvidéken. Prága ráadásul egyáltalán nem törekedett a kvóta betartására: annak ellenére, hogy mindössze 60 000 szlovák jelezte áttelepülési szándékát, a határ túloldalán több mint 76 000 embert kényszerítettek otthonuk elhagyására.
