Tudomány

Még a börtönből is megszökött II. Rákóczi Ferenc

Archiv Gerstenberg / ullstein bild Dtl. / Getty Images
Archiv Gerstenberg / ullstein bild Dtl. / Getty Images
II. Rákóczi Ferenc mindent kockára tett a szabadságért: életét, főúri rangját, birtokait és vagyonát. A szabadságharc végével inkább száműzetésbe vonult, minthogy elismerje a Habsburgokat Magyarország uralkodóiként.

II. Rákóczi Ferenc, a magyar történelem egyik legjelentősebb alakja 347 évvel ezelőtt, 1676. március 27-én nemesi családba született I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fiaként – írja a Múlt-kor. Prágában logikát, etikát, fizikát tanult, bár érdeklődése inkább a matematika és az építészet felé irányult, majd Bécsbe ment nyelveket tanulni. A fiatal Rákócziról Csehországban jó véleményen voltak: „amilyen nemes, olyan emberséges, jóllehet tekintélyét mindig megőrzi” – olvasható a feljegyzésekben.

Bebörtönzés és bújkálás

Az 1690-es évek közepétől magyarországi ügyei, a birtokrendezés, udvartartásának kialakítása foglalta le, elzárkózva az 1697-ben kitörő hegyaljai Habsburg-ellenes felkeléstől, ahol neve vezetőként is felmerült. Az ekkor még a politikától távolságot tartó Rákóczi a bécsi udvarban visszautasította a vádakat, hogy köze lett volna a megmozduláshoz.

A Habsburg császári csapatok által sanyargatott jobbágyság, városi lakosság és a főnemesség jelentős része elégedetlen volt helyzetével, ami az utóbbi társadalmi csoport tagjait arra ösztökélte, hogy a haza sorsát jobbra fordítsák. Rákóczi – aki napi szinten szembesülhetett azzal, hogy császári katonák lakják és ellenőrzik kastélyait – úgy döntött, tekintélyére támaszkodva a kezdeményezés élére áll, hogy kivívja az idegen fennhatóság megszüntetését.

Rákóczi az ügyhöz francia segítséget szeretett volna szerezni. Támogatást kérő levelét Longueval belga kapitánynak kellett továbbítania XIV. Lajos számára, ő azonban a bécsi udvar besúgója volt és az udvart egyből tájékoztatta a lépésről. A szervezkedők nagy részét letartóztatták, Rákóczit pedig a bécsújhelyi börtönbe szállították.

A felségsértés gyanújába keveredő Rákóczit a halálbüntetés réme fenyegette, ám ehelyett egészen más jövő várt a fiatal nemesre. A várparancsnok jóvoltából – aki tettéért életével fizetett – Rákóczi álruhában sikeresen megszökött börtönéből, és némi segítséggel Lengyelországban lelt menedéket. A fejére kitűzött tekintélyes vérdíj miatt Rákóczi magát német mérnökként álcázva rejtőzött el Brezánban, ahol magyar kisnemesek keresték fel, indítványozva hazatérését.

A szabadságharc vezére

Rákóczi Brezánban találkozott Esze Tamással, a tarpai jobbággyal, majd a tárgyalásuk eredményeként elvállalta, hogy vezérük lesz a kibontakozó Habsburg-ellenes felkelésben. Ezután kiáltvánnyal fordult az országhoz, amelyben általános mozgósítást rendelt el a magyar nép körében, hogy a „kegyetlenkedő birodalom ellen fogjon fegyvert”. II. Rákóczi Ferenc 1703 nyarán át is lépte a magyar határt és tevőlegesen is a függetlenségi harc vezetője lett.

A lelkesedés nagy volt az emberek körében, de az első kudarc után egyértelmű volt, hogy egy olyan hadsereget kell szervezni, amely sikerrel veheti fel a küzdelmet a császári csapatokkal szemben. A létszám időnként 70 ezerre rúgott, de az igen fegyelmezetlen, hiányosan felszerelt haderő továbbra is inkább a portyázásokban volt sikeres. Ezen kívül vezetőként Rákóczinak számos nehézségen kellett úrrá lennie, így a seregben megjelenő társadalmi ellentéteken, nevezetesen a nemes-jobbágy feszültségen.

A Habsburgokkal történő béketárgyalások kudarcot vallottak, ennek következtében az 1707-es ónodi országgyűlésen kimondták a Habsburg-ház trónfosztását. Rákóczi, felismerve azt, hogy az ország saját erejéből képtelen sikeresen megvívni a harcot, külföldi segítségben, szövetségben gondolkodott. XIV. Lajos azonban vonakodott szövetséget kötni és komolyabb támogatást nyújtani a kurucoknak, és miután az orosz segítség sem volt egyértelmű, a függetlenségi harc úgy tűnt, az ország határain belül fog folytatódni.

A császári csapatok sikere, az élelmezési problémák, a pestis kitörése és az árulások sokasodása egyre nehezebb helyzetbe sodorta a magyarok ügyét. A demoralizálódott kuruc csapatok 1710-ben Romhánynál újabb csapást szenvedtek el a császáriaktól. Ezt követően kezdődtek el a béketárgyalások a két fél között, de miután II. Rákóczi Ferenc nem bízott a Habsburg oldalon tárgyaló Pálffy János szavában, Lengyelországba ment abban a reményben, hogy ott találkozik az orosz cárral.

Távozásával az ország ügyeit Károlyi Sándorra bízta, aki – tájékoztatva lépéseiről a fejedelmet – folytatta az egyezkedést.

Béke vagy bukás?

Károlyi úgy vélte, hogy a harc folytatása kilátástalannak tűnik, ezért kompromisszumra törekedett, végül a szatmári gyűlésre hivatkozva megkötötte a békét 1711 tavaszán. A mintegy 12 ezer fős kuruc sereg április 30-án a majtényi síkon átadta a zászlókat. A szabadságharc ezzel véget ért.

Rákóczi elsietettnek és átgondolatlannak tartotta a békét, szerinte az azt megkötő Károlyi Sándor megbocsáthatatlan bűnt követett el, hadvezérét árulónak titulálta. Rákóczinak alkut ajánlottak: ha elismeri a Habsburg-hatalmat, és lemond az erdélyi fejedelmi címéről, birtokait és Bécsben élő két fiát visszakaphatta volna. Ő azonban inkább a száműzetést választotta, végül 1735 április 8-án hunyt el.

A szabadságharc vezére méltán vált a magyar történelem egyik legpozitívabb személyévé. II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc érdekében, az ország függetlenségének kivívása miatt kockáztatta életét, főúri rangját, birtokait és vagyonát.

A nemzetért való kiállása és önfeláldozása következtében, ha a politikai szintéren kudarcot vallottak is tervei, erkölcsi tartását nem érhette vád. Elképzeléseihez még akkor is szilárdan ragaszkodott, amikor azok megvalósítására már nem mutatkozott reális esély.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik