Alois Alzheimer azt tanulta szüleitől, hogy az erőseknek mindig segíteniük kell a gyöngéken, és egész életét ez az elv határozta meg. Már kiskorától a tudomány vonzotta, szobája tele volt állat- és növénygyűjteményekkel, kémcsövekkel, mikroszkóppal. 24 évesen, 1888-ban szerzett orvosi diplomát, majd a forradalmian új módszereiről híres frankfurti elmegyógyintézet segédorvosa lett – írja a Múlt-kor.hu. Munkája mellett az idegrendszer patológiáját, különösen az agykéreg kóros elváltozásainak anatómiáját tanulmányozta elhunyt betegeken. Az intézetbe 1901-ben vették fel az 51 éves nőt, Auguste Detert, akinek esetleírása nyomán megszületett az „Alzheimer-kór” kifejezés.
Alzheimer nyomon követte az asszony leépülésének folyamatát, és amikor az 1906-ban teljesen elbutulva meghalt, agyát is ő boncolta fel. A várt lágyulásnak és meszesedésnek nyomát sem találta, de három rendellenességet is megfigyelt: az agykéreg jóval vékonyabb volt a normálisnál, az idegsejtekben különös anyagcseretermék rakódott le, és az idegsejtek nyúlványai, a neurofibrillák túlélték a sejtek pusztulását.
„Az agykéreg különös elváltozásairól” írott beszámolóját 1906 novemberében egy ideggyógyász-kongresszuson olvasta fel, és kollégái akkor még nem is sejthették, hogy egy új népbetegséggel találkoztak. A tünetegyüttest később, az esetek szaporodásával nevezték el Alzheimer-kórnak.
A tudóst 1912-ben II. Vilmos császár a breslaui (ma Wrocław, Lengyelország) egyetem professzorának nevezte ki. Boldogan indult útnak, de már a vonaton rosszul lett, egészségi állapota gyorsan romlott. Élete utolsó három évében már csak a kutatásra maradt ereje, egyetemi kötelezettségeinek nem tudott eleget tenni. Ötvenegy évesen, 1915. december 19-én halt meg, Az elmebetegségek anatómiája című átfogó munkájának kéziratát már nem sikerült befejeznie.
