Az első világháború befejezése után Ausztria már igen korán bejelentette igényét Vas, Sopron és Moson vármegyék nyugati területeire, amelyet később urgenland néven szervezett osztrák tartománnyá. Bécs főként etnikai érvekkel igyekezett alátámasztani követelését, de a párizsi békekonferencia tagjainak az úgynevezett „szláv korridor” – közös csehszlovák-délszláv határvonal terve – iránt érzett ellenszenve, illetőleg az Anschlusstól való félelme szintén az osztrák félnek kedvezett.
Főként az Ausztriában egyre népszerűbb „Anschluss-hangulat” csillapítása érdekében az antant hatalmak az osztrákoknak ítélték a mai Burgenlandot– akkor még Sopronnal együtt – írja a Rubicon.hu.
A Rongyos Gárda
A magyar kormány addig húzta az időt, amíg csak lehetett, végül 1921 nyarának végére a Nemzeti Hadsereg kiürítette Burgenland túlnyomó részét. Augusztus 28-án azonban Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy és gróf Sigray Antal kormánybiztos megtagadta Sopron és a környező falvak – az úgynevezett „B zóna” – osztrák kézre bocsátását, a Francia Kiss Mihály vezette felkelők pedig Ágfalvánál visszaverték a város felé igyekvő osztrák csendőrosztagot.
Ezzel az összecsapással vette kezdetét a másfél hónapig tartó nyugat-magyarországi felkelés, mely során a Rongyos Gárda különítményesei a történelmi országhatáron kívülre szorították az osztrák csendőröket, és október elején Felsőőrön kikiáltották a független Lajtabánságot.
Bethlen István kormánya hivatalosan ellenezte Prónayék akcióit, a gyakorlatban azonban egybevágott törekvéseikkel, a politikusok a nagyhatalmak beavatkozása érdekében igyekeztek elnyújtani a nyugat-magyarországi krízist. Sikerült, október elején Olaszország közvetítőnek ajánlkozott a két ország konfliktusában, és Velencében tárgyalóasztalhoz ültette a feleket.
Hatalmas siker
Itt a miniszterelnök és Bánffy Miklós külügyminiszter vezette magyar delegáció elérte, hogy Sopronban és a város vonzáskörzetében fekvő további nyolc faluban – Ágfalva, Nagycenk, Kópháza, Sopronbánfalva, Balf, Fertőrákos, Harka, Fertőboz – népszavazáson döntsenek a hovatartozás kérdéséről. Cserében a magyar kormány kötelezettséget vállalt a felkelők lefegyverzésére és a szóban forgó területek kiürítésére, ahol nyolc nappal az evakuálás után rendezhették meg a szavazást.
IV. Károly második visszatérési kísérlete ugyan elodázta a referendumot, amit végül Sopronban 1921. december 14-én, majd két nappal később a környező nyolc faluban bonyolítottak le.
A népszavazáson 15 304 fő a Magyarországhoz, míg 8227 fő az Ausztriához való csatlakozás mellett döntött, így a Sopron környéki voksolás hazánk számára csodás győzelemmel – voltaképp az egyetlen tartós revíziós sikerrel – zárult. A diadalban kulcsszerepet játszott, hogy a város polgársága 72 százalékos arányban a magyar impérium mellett szavazott, és ez azt jelenti, hogy a német anyanyelvű lakosság jelentős része is a maradást választotta. Tehát az 1922-ben adományozott „civitas fidelissima” cím kétszeresen is megillette Sopront.
