Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy a fűző a divattörténet egyik legvitatottabb ruhadarabja. Különböző formáit (kis megszakítással Napóleon idején) a XVI. század óta viselték, históriájának egyik legizgalmasabb fejezete pedig az 1800-as évekre nyúlik vissza. A XIX. század második felében és a XX. század elején rendkívül széles körű diskurzus övezte a viseletét és a darázsderék jelenségét, hiszen nem elsősorban egy ruhadarab, hanem sokkal inkább egy testforma divatjáról volt szó – írja a Múlt-kor.hu.
A fűzőviselet azonban a divaton túl kapcsolódik a nőideál, az egészség, a feminizmus problémaköreihez is. A kortársak körében komoly vita övezte a szoros fűző használatát: ellenzői, az úgynevezett ruhareformerek elsősorban egészségkárosító, a női szabadságot (fizikai és átvitt értelemben is) korlátozó mivolta, valamint a derék esztétikája miatt támadták.
Darázsderék és a milói Vénusz
A fűzött derék jelenségének komplexitását jelzi, hogy míg egyfelől a jó családból való lányoknak egyáltalán nem illett fűző nélkül megjelenni, másfelől a fűző éppen a női test másodlagos nemi jellegeit hangsúlyozta: megemelte a kebleket, valamint felnagyította a derék- és a csípőbőség közötti különbséget. Amely arányszám az evolúciós pszichológia értelmében termékenységi mutató.
Az olyan alkalmakkor, amelyek a lányok kiházasítását helyezték előtérbe, például a bálokon, a szokásosnál jó pár centiméterrel összébb húzták a hölgyek derekát. 1885-ben bizonyos Denise grófné divatcikkében úgy fogalmazott, hogy „nincs az a hibás termet, amelyet egy hivatott fűzőkészítő csinossá ne tudna tenni”. A fűzőellenes csoport tagjai gyakran érveltek a milói Vénusz természetes szépségével, úgy vélték, hogy nincs szebb annál, mint amit a természet alkotott.
Orvosok és feministák
A XIX. század második felében és a XX. század elején heves vita folyt a fűző problémájáról, a sajtón túl különálló orvosi értekezések, feminista kiáltványok is foglalkoztak a kérdéssel. A Magyarországon ekkoriban megjelent, a témával foglalkozó orvosi írások több mint 40 különböző betegséget írtak a szoros fűzőviselet számlájára. A leggyakrabban említettek között találjuk a különböző csontok deformációját, a gerincferdülést, a légzőszervi megbetegedést, a légszomj okozta gyakori ájulást, az izomsorvadást, a gyomor- és bélrendszeri bántalmakat, a vetélést, a nőgyógyászati problémákat.
Gyanakvásra ad okot azonban, hogy olyan betegségek kialakulásával is a szoros fűzést vádolták, mint a tuberkulózis vagy a rák. Fontos megjegyezni, hogy bár a szóban forgó viselet nyilvánvaló kényelmetlenséggel járhatott, komoly és tartós egészségügyi problémát csak szélsőséges esetben okozhatott. Századfordulós értekezésében Lantos Emil nőgyógyász lemondóan úgy fogalmazott, hogy
amit az orvosi igyekezet nem tudott megoldani (tudniillik a fűző elvetését), majd megoldja a feminizmus.
És valóban, a női ruha reformjáért küzdők másik nagy csoportját alkották a nemek közötti egyenjogúságért küzdő aktivisták. A szorosra fűzött derék ideáljával végül maga a divat végzett: a női testideál változása már az első világháború előtt megindult, de igazán csak az 1920-as években csúcsosodott ki. A társadalmi változásokkal, a nők tömeges munkába állásával, az emancipáció nagy fokú terjedésével párhuzamosan váltak mellőzötté a nőies vonalakat kihangsúlyozó ruhadarabok.
A divatos öltözék alapját azonban megint egy testideál képezte, amely ezúttal a fiús alakot éltette. A fűző nem tűnt el, csak átalakult, és már nem darázsderekat varázsolt, hanem a lapos formákat segített kialakítani. Nem a fűző ment ki tehát a divatból, hanem a karcsú derék túlhangsúlyozása.
