A második világháborút követően, az 1950-es években próbálták megtalálni a hasadási energia alternatív, barátságosabb felhasználási módjait. Így született meg az atomkertészet gyakorlata – írja az IFLScience. Az eljárás lényege az volt, hogy felmérték a sugárzás növényekre gyakorolt hatásait, majd megpróbálták fenntartani az előnyösnek ítélt mutációkat.
Az atomkerteket gyakran koncentrikus körökben alakították ki, ahol a legbelső növények voltak a legközelebb a sugárzó forráshoz – ez általában kobalt-60 volt. Az elrendezés célja az volt, hogy a növényeket eltérő sugárzás érje, így egyazon faj egyedeinél más-más hatásokat figyelhettek meg.
A legerősebb sugárzásnak kitett növények sokszor elpusztultak, a középponttól távolabbi példányok pedig emberi szemmel nem észlelhető, a DNS-t érintő változásokon estek át.
Az atomkertészetek az Egyesült Államokból születtek meg, idővel azonban Európában, Indiában és Japánban is megjelentek. Az Egyesült Királyságban például 1959-ben, Muriel Howorth aktivista vezetésével jött létre az Atomkertészeti Társaság (AGS). A szervezet tagjainak sugárzott magokat adott át, hogy azokat otthon neveljék, és jelentsék a mutálódott növények pozitív változásait.
Az AGS egyik eredménye egy 0,6 méter magas földimogyoró volt, amely kivételesen nagy magokat hozott, de a vörös grapefruit is az atomkertészetnek köszönhetően jött létre. A mutációk nemcsak a növények ízét vagy megjelenését befolyásolták, hanem néha az egészségét is javították. Egy ghánai, vírusnak ellenálló kakaófa például szintén a sugárzás miatt született meg.
A hatások rendszertelensége, illetve a közvélemény bizalmatlansága miatt az atomkertészet gyakorlata végül véget ért. Bár az atomkertészettel létrehozott egyes növények leszármazottai még ma is élnek, napjainkban a szakemberek már egyéb módszerekkel igyekeznek javítani a növények tulajdonságain.
