A frusztrációt szinte harapni lehetett a levegőben az ENSZ 26. klímacsúcsának hivatalosan utolsó estéjén. Delegációk rohantak fel-alá a félig már kihalt folyosókon, meetingekről meetingekre sietve, civil szervezetek képviselői nyomkodták idegesen a telefonjaikat, a médiaszobában mindenki egyre lankadó érdeklődéssel figyelte a fogyatkozó programokat, és ipari mennyiségű Irn-Bru (skót üdítő) fogyott, annak ellenére, hogy pontosan senki nem tudja, mi is az. Ez volt a csendélet a Scottish Event Campusban a COP26 végéhez közeledve – a végső megállapodás azonban több mint 24 órát csúszott az előzetes becslésekhez képest.
A rutinosabbak már pénteken azzal riogattak, hogy volt már olyan COP, ami vasárnap délutánig elhúzódott. A szombat délutáni repjegyemmel nagyon szurkoltam, hogy legalább hajnalban meglegyen az egyezmény végleges szövege, így, ha aludni nem is, a helyszínről tudósítani azért még talán tudtam volna – de nem így történt. Végül szombat este született meg a glasgow-i klímaegyezmény, én pedig a reptérről online néztem, ahogy az utolsó pillanatban egymásnak feszültek a koalíciók, ahogy Kína még egy utolsót vétózott a végleges megállapodáson, a COP26 elnöke, Alok Sharma a plenáris teremben fel-alá szaladgálva próbálta csitítani a kedélyeket. A végső dokumentum a civil szervezeteknek és a legsérülékenyebb országoknak biztosan csalódás lett, politikai szempontból viszont nagy előrelépést jelent.
De mi történt pontosan Glasgow-ban?
A világ kibocsátásának 90 százalékáért felelős országok összegyűltek, és megvitatták, mit lehet tenni azért, hogy az iparosodás előtti mértékhez képest 1,5 Celsius-fokban meg lehessen állítani a globális átlaghőmérséklet növekedését. A kéthetes konferencia elején lezajlott a világvezetők konferenciája, amelyen – és később is – fontos vállalások születtek a végső egyezményen kívül is. Ilyen volt például a metánvállalás, az erdőirtás visszafogására irányuló megegyezés, a kibocsátásmentes közlekedésről tett megállapodás, a szénmegállapodás vagy a privát szektor általi finanszírozásról szóló támogatás.
A kéthetes klímacsúcson a világ vezetői, az ő megbízottjaik, civil szervezetek, vállalatok, tudományos csoportok vitatták meg, mit tehetünk a klímaváltozás elkerülése érdekében. Több helyszínen rengeteg előadás, vita, beszélgetés zajlott, és bár a szervezés hagyott némi kívánnivalót maga után, összességében hasznos, de nem sorsdöntő COP-ot tudhatunk magunk mögött.
November 12-e helyett végül 13-án este született meg a glasgow-i klímaegyezmény, ami egy közös megegyezéssel elfogadott útmutató az országok számára a nettó nulla kibocsátás eléréséhez. Összesen 20 oldalas, és 3 részre bontották: foglalkozik a párizsi klímaegyezménnyel, az ENSZ klímaegyezményével, illetve a kiotói protokollal. Ugyan jogi kötelezettség a végső dokumentumhoz nem tartozik, a párizsi megállapodás szabálykönyvét sikerült lezárni, ez pedig már ratifikált egyezmény, és nagyon sok aláíró törvénybe is foglalta (Magyarország például a fejlett országok közül elsőként).
Miben egyeztek meg a felek?
A kéthetes maratoni tárgyaláscunami vége egy olyan megállapodás, amelyről csak felemás szájízzel lehet beszélni. A környezetvédelmi aktivisták (köztük Greta Thunberg és Vanessa Nakate) óriási elvárásokkal érkeztek Glasgow-ba, és rendszerszintű változásokat követeltek – az viszont a kezdetektől nyilvánvaló volt, hogy a lassan mozgó politikai szféra ebben a két hétben nem tudja megváltani a világot. Ehhez képest számos előrelépés történt, a sérülékeny országok és a civil szervezetek viszont biztosan csalódottan indultak haza Skóciából.
- Újabb nemzeti vállalások: a glasgow-i klímaegyezmény kimondja, hogy 2022-ig minden országnak meg kell újítani a klímavállalásait. Skóciába sok ország úgy érkezett, hogy a saját, egyébként kötelező nemzeti vállalása (NDC) nem megfelelő a 2050-es nettó nulla kibocsátás eléréséhez, ez pedig az IPCC szerint elengedhetetlen ahhoz, hogy ne forrjon fel a bolygó. Bár végül az évenkénti megújítás nem került bele a klímaegyezménybe, az igen, hogy a következő COP-on be kell mutatni az új vállalásokat.
- A szén használatának csökkentése: az egyezmény első vázlataiban a szén teljes kivezetéséről volt szó, a végső dokumentumban azonban enyhítettek a szövegen, és a kibocsátáselnyelő technológiák nélküli („unabated”) szénfelhasználás csökkentését foglalták bele. Ez nagy visszalépés, és egyes szakértők szerint zöld utat ad a nagy szénfelhasználó országoknak, hogy tovább folytassák, ahogy eddig tették. A tárgyalásokon Ausztrália, Szaúd-Arábia és Oroszország kardoskodott a „kivezetés” kifejezés enyhítése mellett, később az Egyesült Államok és az Európai Unió is beállt a sorba, a végső megbeszélésen pedig India és Kína szólalt fel a teljes kivezetés ellen. India ettől függetlenül egyébként megígérte, hogy 2070-ig karbonsemlegessé válik, ami a COP26 egyik legnagyobb meglepetése volt. Az, hogy a szénfelhasználás csökkentése belekerült egy ENSZ-dokumentumba, már előrelépés, de nem olyan radikális, mint ahogyan azt sokan gondolták – a többi fosszilis energiahordozóról pedig az egyezményben nem esik szó.
- Dupla finanszírozás: a glasgow-i klímaegyezménybe belekerült, hogy 2025-ig az alkalmazkodásra szánt összeget meg kell duplázni – így azt 20 milliárd fontról 40 milliárd fontra emelték. Csalódás a fejlődő, legsérülékenyebb országoknak azonban, hogy a károkra és veszteségekre nem született külön alap, pedig ez volt az egyik legfontosabb céljuk, amivel Skóciába érkeztek. A szövegezésben először említik egyébként a károkat és veszteségeket, amely azokra a problémákra utal, amelyeket a sérülékeny országoknak már most el kell szenvedniük a klímaváltozás miatt.
- A karbonpiac szabályozása: négyévnyi tárgyalásokat követően sikerült végre megegyezni a párizsi klímaegyezmény 6-os cikkelyének részleteiről, amely a karbonpiacok szabályozását fekteti le. A felek megállapodtak a kiotói jegyzőkönyv szerinti karbonkreditek átvitelében, továbbá a kibocsátáscsökkentések kereskedelmének bevételéből származó alkalmazkodási finanszírozás csak a 6. cikk egy része szerint lesz kötelező, máshol önkéntes marad. A legfontosabb viszont az, hogy sikerült bezárni néhány kiskaput a kibocsátáscsökkentések kettős könyvelésével kapcsolatban, de a szövegezés még mindig nem elég erős ahhoz, hogy teljesen kizárja a zöldre mosást.
Mi a helyzet Magyarországgal?
Hazánk a klímacsúcson nem saját magaként, hanem elsősorban az Európai Unió tagjaként volt jelen, és az EU klímacéljait képviselte. Magyarországról egy kisebb delegáció érkezett Glasgow-ba, Orbán Viktor nem tette tiszteletét a helyszínen. Ott volt viszont Áder János köztársasági elnök, akit a Víz- és Klímaügyi Koalíció terveinek ismertetése után sikerült elkapnunk pár szóra.
Áder Jánoson kívül kint volt még Steiner Attila, a körforgásos gazdaság fejlesztéséért, energia- és klímapolitikáért felelős államtitkár is. Sok mindent azonban nem írtunk alá a konferencián: bár az EU és több tagállam részt vesz a metánkibocsátás visszaszorítását kitűző vállalásban, a visegrádiak ebben nem szerepelnek, a belsőégésű motorok kiszorítását célzó egyezményt sem írtuk alá.
Él még a 1,5 fok?
Jogos lehet a kérdés, hogy mennyire jutottunk a 1,5 Celsius-fokos határhoz való alkalmazkodásban a glasgow-i klímaegyezménnyel – a valóság azonban kiábrándító, hiszen még ha minden egyes vállalást betűről betűre betartunk, akkor sem tudunk 1,8 Celsius-fokos melegedés alá menni. Reálisan jelenleg a klímaegyezménnyel a 2,4 fokos emelkedésnél tartunk az évszázad végére, ami a fejlődő, sérülékeny országoknak biztos halálos ítélet. A vállalások megújításával és jövőbeli munkával még elérhető lehet a 1,5 fok, de Glasgow nem érte el azt, amit vártunk tőle: nem váltotta meg a világot.
Ennek ellenére komoly eredmények születtek: először fogadta el klímaegyezmény teljes egészében az IPCC eredményeit, és döntött azok szerint, először esett szó a szénalapú energiatermelés csökkentéséről, és a külön megállapodások között is akadnak nagy jelentőséggel bírók. A metánvállalás például komolyan segíthet a kibocsátások csökkentésében, az erdőirtás megfékezésére vonatkozó egyezmény pedig a szénelnyelők pusztítását akadályozhatja meg. Fontos, hogy utóbbit olyan országok is aláírták, mint Brazília, ahol nagy probléma az Amazonas irtása. India és Kína is sokkal komolyabb vállalásokat tett, mint arra előzetesen számítani lehetett, és óriási szó, hogy a klímaegyezményt mindegyik jelenlévő ország egyöntetűen elfogadta.
Ürge-Vorsatz Diána, a CEU professzora, az IPCC legújabb jelentésén dolgozó harmadik munkacsoport egyik elnöke szerint alapvetően túl nagy elvárásokkal indultunk neki a klímacsúcsnak: egyértelmű, hogy a klímaváltozás problémáját nem egy ilyen megbeszélésen fogják megoldani. Az irány azonban jó, és a politika lassú mozgásához képest nagy előrelépések is történtek.
„Nem szabad csak a kormányoktól várni mindent, fontos szerep jut a fentről lefelé, de a lentről felfelé haladó folyamatoknak is” – mondta.
A glasgow-i klímacsúcson pedig biztosan kiderült, hogy a lentről felfelé irányuló folyamatoknak egyre nagyobb hangot kell adni: a tüntetések, a civil szervezetek, a fiatalok képviselői egyértelműen megmutatták, hogy elfogyott a türelmük.
