Az 1526-os mohácsi csata történelmünk legnagyobb fordulópontjaként él a mai köztudatban, hiszen nagyon lesarkítva ezzel ért véget a független, önálló középkori Magyar Királyság története, és kezdődött az „elkerülhetetlen” török megszállás, majd az Habsburg birodalmi lét. Mohács 500 éve minden problémánk forrása, azóta is tart a vita, ki és hol hibázott, árulónak tekinthető-e a csatát lekéső Szapolyai János, és vajon megtett-e mindent a magyar katonai és politikai elit?
Többek között e témák szerepelnek a legújabb, Botlik Richárd és Illik Péter által írt Mohács-tanulmánykötetben: A mohácsi csata (1526) másképpen.
Hogyan látjuk, és miért éppen úgy?
Dr. Illik Péter történész szerint az elején említett determinizmus tarthatatlan, és a „ki és miben hibázott?” kérdés is eleve téves, Mohácsot pedig a XIX. század emelte bele a széles köztudatba.
Sőt, magát a fordulópontot is számos történész megkérdőjelezte már, többek szerint Mátyás halálát (1490) vagy éppen Nándorfehérvár elvesztését (1521) kellene annak tekinteni. A kérdés, hogy vannak-e valójában fordulópontok a történelem nagy folyamatában – vannak-e fontosabb és kevésbé fontos cseppek a folyamban – vagy csak az utólagos szemlélők ragaszkodnak egyes pontok kijelöléséhez?
Érdekességként kezdjük azzal, jelen felfogásunk szerint minden problémánk forrása Mohács, ám ezt csak mi gondoljuk így, sőt úgy is mondhatjuk, mi találtuk ki.
A közgondolkodás formálásának egyik legközkeletűbb ezköze az oktatás, amelynek tartalma a tankönyvekben követhető nyomon. A XVIII. századi hazai tankönyvekben a mohácsi csatáról egyáltalán nincsen szó. A XIX. századi kötetek már nagy figyelmet szentelnek a csatának, és érdekes módon több mindent „jobban” tudnak, mint a későbbi szaktörténeti munkák. Így budai Ézsaiás tankönyve (1811) már utal arra, hogy a rendelkezésre álló magyar hadsereg nagyobb volt, mint amennyi részt vett a csatában.
Péczely József tankönyve (1837) pedig 70 ezerre taksálja az oszmán sereg létszámát, amit Brodarics István mohácsi csata leírásából vett helyesen, ugyanis a XX. századi történészi fordítások tévesen 60 ezres létszámot tartalmaznak. Az, hogy a mohácsi vereség a magyar történelem legnagyobb tragédiája, csak a XX. századi eleji tankönyvekben – némi késéssel a XIX. századi értelmiség romantikus nemzethalál koncepciójához képest – jelenik meg, például Györffy János 1922-es népiskolai tankönyvében.
Oly jó fejek közt csak egy tudta
A magyar közemlékezet évszázadokig nem tekintett fordulópontként a csatára, a XIX. század elején Kazinczy Ferenc még így fogalmazott:
„Vay József jelen vala ebédjénél, nagy már akkor is, noha még nem visele hivatalt. Mohács hozódék elő, s’valamelly környülállás eránt kérdés támada. Vay sokáig hallgata itt is, de midőn kénytelen vala szóllani, mert mindenek elakadtak, olly elkészűléssel beszéllé a történetet, mintha azt tegnap olvasta volna; nem csak azt adván elő, kinek melly része volt ’a vétekben, hanem a’ nevezetesebb emberek’ characterét is, és a’ vétek’ okait. Nem olly dolog, honnan Vaynak nagyságát mérni kell; mert mit tudunk tehát hazánk’ történeteiből, ha a’ II. Lajos epocháját [történetét] nem tudjuk, azt a’ nekünk olly gyászost; de Vay nem csak ezt tudta. ’S miként történeheték, hogy ezt itten csak ő [tudta]? hogy olly jó fejek közt mint a’kik itt együtt ebédlének csak ő?”
Tanulságos tehát, hogy a felvilágosult értelmiség egyes körei sem voltak tájékozottak, de mindenképpen izgatta őket a mohácsi vész, és azt egyértelműen történelmi fordulópontnak, „véteknek” titulálták. Így magyarázható az, hogy a XIX. században a hazai értelmiség körében szinte kirobbant a Mohács-kultusz.
Rosszul mérték fel, vagy nem tettek meg mindent?
Visszatérve a „ki a hibás?” kérdésére nem helyes, ha jelen ismereteink alapján visszatekintve vizsgáljuk az eseményeket. Kihozhatjuk Tomori Pált gyenge hadvezérnek, feltárhatunk „hibás döntéseket”, értékelhetjük a vereséget Isten akaratának, vagy visszavezethetjük arra is, hogy elbotlott egy ló. Bármelyik lehet hiteles magyarázat, ha annak fogadjuk el, állítja a posztmodern történetírás, tekintve, hogy az oktársítás önkényes és utólagos, azaz a múltat szemlélő ember fejében van.
A mai történész egészen más perspektívából (azaz retrospektíven) látja az eseményeket, ezért azt kell rekonstruálni, hogy akkor és ott a döntéshozók szemszögéből hogyan nézett ki az eseménysor. Így, utólagosan persze lehet ítélkezni, de érdemesebb azt megnézni, hogy akkor a kortársak jól becsülték-e meg a körülményeket. Röviden:
A magyar politikai és katonai elit vagy rosszul mérte fel a helyzetet, vagy nem tett meg mindent a győzelemért. A magyar seregből például – az erdélyi haddal, a cseh tartalékkal és a horvátokkal számolva – durván 40 ezer katona hiányzott 1526. augusztus 29-én
– mondja Botlik Richárd történész.
Háromszoros túlerőig támadni
A csatában még így, a nagyjából háromszoros túlerővel szemben sem volt minden veszve, sőt kifejezetten győzelemre álltunk, amikor a magyar nehézlovasság már Szulejmán szultán közvetlen testőrségét aprította. Az sem törvényszerű, hogy a hatalmas oszmán gazdasági és hadi fölény megroppantsa Magyarországot, több olyan történeti példát ismerünk, amikor kis állam sokáig képes volt magát megvédeni az ellenség tengerében.
Ilyenek voltak például 1099. után a szentföldi kis keresztény államok arabok gyűrűjében, vagy a százéves háborúban a kontinensen sikerrel védekező angol erősségek a többszörös francia túlerővel szemben.
A templomos lovagok szabályai szerint pedig háromszoros túlerőig kötelező volt támadni. Nem kiállni a síkra, védekezni vagy taktikázni, hanem támadni
– fogalmaz Illik Péter.
Szapolyai ott sem akart lenni
Ami a mohácsi csatát és annak következményeit illeti, történt, ami történt. De Botlik Richárd úgy véli, hogy a csatában részt vevő, a magyar király alatt szolgáló csapatok küzdöttek a győzelemért, azt sem állíthatjuk, hogy II. Lajos tudatosan nem szedte össze a maradék durván 40 ezer katonáját. Ellenben a csata előtt a magyar állam nem tett meg mindent, mivel nem tudta mozgósítani a rendelkezésre álló teljes hadipotenciált.
Csaknem a teljes keresztény gyalogság elveszett a csatában, ugyanakkor kérdéses, hogy a magyar vezető elit lovas alakulatai valóban minden tőlük telhetőt megtettek-e? Joggal tesszük fel ezt a kérdést Brodarics Istvánnak a csata után egy héttel, Pozsonyban kelt levele alapján:
A magyar hadsereg zöme még mindig épségben van, megítélésem szerint nem sok lovas veszett oda, nem látták ugyanis érdemesnek, hogy harcoljanak a megszámlálhatatlanul sok ágyú ellen…
Itt jön a képbe Szapolyai János, aki ugye köztudottan lekéste a mohácsi csatát a 10 ezer fősnél valószínűleg nagyobb létszámú erdélyi sereggel. Nagyot hibázott mondhatnánk, ám Botlik megjegyzi:
Magához akarta ragadni a hatalmat?
Innentől Botlik Richárd tanulmányát hívjuk segítségül, címe: Az 1526. évi mohácsi csata árnyékseregei – a szerző egyébként itt ír a csatából hiányzó 41 ezres létszámról is. Botlik úgy véli, Szapolyai tudatosan maradt távol, meg sem próbált időben Mohácson lenni.
Kezdettől királynak szánták, a csata időpontjában vélhetően hű alattvalóinál volt a Szent Korona, és máig kérdéses, milyen kapcsolatban állt a törökökkel. Bizonyított, hogy Szapolyai a csata előtt öt nappal még Kolozsváron tartózkodott, és az ütközet után több magyar főúr közösen aláírt levelében megemlékezett arról, hogy az erdélyi vajda nem tudott, de nem is akart a mohácsi csatába menni.
Néhány török forrás pedig egyenesen magasztalta Szapolyai „bölcsességét”, amiért nem jelent meg a csatában, sőt, még csak az oszmán csapatok visszavonulását sem hátráltatta. A Pozsonyban tartózkodó pápai követ – még kiadás alatt levő – levelét idézve:
Ide valóban jöttek olyan jelentések, miszerint a hadseregével nem jelent meg időben, elmulasztva jelenlétét a csatából. És azt is, hogy a fennmaradt sereg különb.
Az épségben tartott, „különb” hadsereg, a Szent Korona birtoklása mind arra utal, hogy az erdélyi vajda magához akarta ragadni a hatalmat a vesztes csata után. Szapolyai ugyanakkor még nem tudhatta biztosan, hogy a király az ütközet után meg fog halni, és a magyar és cseh trón megüresedik.
Jól járt a vereséggel
Szapolyai édesanyja a lengyel királyi Piast-házból származott, maga az ország legnagyobb birtokosa volt. 1505-ben fegyveres országgyűléssel sakkban tartotta és arra kényszerítette a stroke-on átesett, igen rossz állapotban lévő gyermektelen királyt, hogy írja alá a rákosi végzéseket: amennyiben Ulászló fiú örökös nélkül hal meg, a magyarok maguk közül választják ki utódját.
Nyilvánvalóan Szapolyai János lett volna a leginkább esélyes, ám a későbbi II. Lajos 1506-os születése keresztülhúzta számításait. Akit nem riaszt a mélyebb történettudomány, annak érdemes elolvasnia Botlik részletes érvelését a fent linkelt tanulmányban.
Itt csak megismételjük: nagy valószínűséggel meg sem próbált időben érkezni, ugyanakkor nem állítható, hogy egyetlen ember, Szapolyai vajda vállát nyomta volna a csata elvesztésének terhe, mivel a vezető elit történelmi tapasztalatainál fogva – közel 150 éve küzdött vagy kötött békét sikerrel a török fenyegetés ellen, azaz a befektetett erőfeszítés addig mindig elég volt – nem készült fel eléggé a mohácsi csatára, és az újabb török veszély elhárítására.
Ismét Brodarics István kancellárt idézve:
az országgyűlésen megengedték a királynak, hogy ha a vezető politikusok rossz kormányzata következtében teljesen kiürült államkincstár szegénysége megkívánja, az egyházi vagyon bizonyos részéhez nyúljon, ha úgy látja jónak.
Illusztráció: Than Mór: A mohácsi csata/Wikipedia
