Mohács a történelmi köztudatban az egyik legfontosabb mérföldkő, korszakhatár, vízválasztó. Előtte Magyarország az Árpádok, Anjouk és a Hunyadiak erős állama, némi anakronizmussal élve regionális nagyhatalom volt aktív, kezdeményező külpolitikával az európai események kihagyhatatlan szereplője. Utána viszont a független állam egy csapásra megszűnt létezni, négyszáz évnyi alávetettség, elnyomás, majd a tragédia betetőzéseképpen területe kétharmadának elcsatolása következett.
Bűnbakot találni a legkönnyebb
Mátyás „birodalmától” a mohácsi csatavesztésig csupán 36 esztendő telt el, és a csúcsról nem a völgybe csúsztunk, hanem az annak alján nyíló szakadékba zuhantunk.
Az utókor könnyedén megtalálta a felelősöket is a marakodó, önző magyar főurak és a bábként rángatott, gyengekezű Jagelló királyok személyében. A mohácsi csatát követő évtizedek történetírói már kezdetektől árulással vádolták az ország vezetőit, akik Mátyás halála után az erélytelen II. Ulászló megválasztásával vagy például a híres fekete sereg felszámolásával nyíltan szakítottak a nagy király „politikai örökségével”.
Megítélésük szerint a Jagelló-kornak az élet minden területén megfigyelhető romlottsága, a Mátyás korszakához képest szembetűnő visszaesés egyenesen vezetett a katasztrófához. Ebben az összefüggésben a tragédia a főurak megbocsáthatatlan, kisstílű önzésének eredményének tűnt fel, és ezt a máig ható képet sokszor még a történelem tankönyvek is erősítik – ha másként nem, hát úgy, hogy egyszerűen átugorják a kérdést.
A részletekről dr. Neumann Tibor történész, az MTA BTK TTI tudományos főmunkatársa, a Mohács interdiszciplináris kutatócsoport tagja beszélt a projekt legfrissebb eredményeit bemutató előadássorozatban, majd a 24.hu-nak adott interjúban.
Miért éppen a Jagellók?
Hunyadi Mátyás 1490. évi halála választás elé állította a kor politikai elitjét. A hódító királynak nem volt törvényes utódja, ezért 1473-ban született törvénytelen fiát, Corvin János herceget jelölte ki örökösének. És bár trónra jutása érdekében atyja hatalmas birtokokat adományozott az ifjú hercegnek, alig néhány nappal a király halála után már sokan látták, hogy Corvinnak nincs esélye a trónra.
Fél évszázaddal később a Magyarország romlásáról író Szerémi György Corvin elutasítását árulásnak tekintette. Valójában egészen másról volt szó.
Az ország vezetői jól látták, hogy a herceg megválasztása esetén négyfrontos háborúban kell helyt állniuk: Ausztria felől a Habsburgok, Cseh- és Lengyelország felől pedig a Jagellók indulhatnak meg az ország ellen, amit kihasználva délről az Oszmán Birodalom is támadásba lendülhet. Ezt a kockázatot nem vállalhatták
– mondja a 24.hu-nak Neumann Tibor.
Választásuknál láthatóan két szempontot érvényesítettek:
- Az országnak olyan, nagy nemzetközi tekintéllyel rendelkező uralkodóra volt szüksége, aki Magyarország mellett egy másik ország trónjával is rendelkezik, és annak erejét szükség esetén mozgósítani tudja
- Udvarát a magyar fővárosban, Budán tartja, azaz elsősorban a Magyar Királyság érdekeit veszi figyelembe.
Gyorsan eldőlt, hogy e feltételeknek egyedül IV. Kázmér lengyel király legidősebb fia, Ulászló felelhet meg, aki 1471 óta viselte a cseh koronát, és hatalmát Mátyással szemben is sikeresen megőrizte. Ráadásul vér szerinti joga volt a magyar trónra, hiszen Luxemburgi Zsigmond királyunk dédunokája volt.
A történészek – éppen a Jagellók mohácsi bukása miatt – gyakran felvetették, hogy valójában Habsburg Miksa római király, a későbbi Miksa császár lett volna a megfelelő választás. A magyar nemesség ekkor formálódó németellenessége mellett ugyanakkor jogosan merült fel az a félelem a kor emberében, hogy a Habsburg uralkodó az ország erőforrásait saját nyugat-európai nagyhatalmi terveire fogja fecsérelni. Ulászló öccsét, a kiváló katona hírében álló János Albert lengyel herceget pedig az tette esélytelenné, hogy nem volt országa.
A szakember szerint hazánk nagyjai akkor és ott jó döntést hoztak:
Az egyébként László néven megkoronázott II. Ulászló rögtön áttette székhelyét Prágából Budára, két év alatt felülkerekedett riválisain, és azt tette, amit a magyar rendek elvártak tőle: változtatott Mátyás nemzetközi elszigeteltséghez vezető külpolitikáján.
Testvérével, illetve testvérét támogató édesapjával hamar rendezte viszonyát, így potenciálisan ott állt mögötte Csehország ereje, illetve családja révén a Lengyel Királyság és Litvánia támogatása.
Háborúból a békébe
Mátyás az 1480-as években bel- és külföldön egyaránt mindent fia trónra juttatásának ügye alá rendelt. Ritkán tesszük fel a kérdést, mi volt a célja a költséges ausztriai hadjáratokkal?
Az a népszerű feltételezés, miszerint a német-római császári címre pályázott, hogy Közép-Európa erejét egyesítve vehesse fel a harcot a török ellen, bizonyosan nem volt reális célkitűzés, hiszen a mégoly tehetséges, ám ilyen alacsony származású uralkodó császárrá választására nem nyílott esély. Ha a hadjáratok elején a vele szemben magyar királlyá választott Frigyes császár megbüntetése is lehetett a célja, az 1480-as években már arra törekedhetett, hogy hódításaival minél jobb alkupozícióba jusson a Habsburgokkal szemben, akik az 1463. évi bécsújhelyi szerződés alapján magukat a magyar trón várományosainak tekintették.
Ez magyarázza meg, miért adták fel Mátyás ausztriai hódításait Ulászló követei az 1491. novemberi pozsonyi békében. A Habsburgok soha nem mondtak volna le tartományaik egy darabjáról sem, ezért a háború még évekig elhúzódott volna, részben magyar területen, miközben az ország hadban állt az Oszmán Birodalommal is. A pozsonyi béke nagy áldozatok árán, de megteremtette a várva várt békét, és pontot tett az immáron teljesen értelmetlen osztrák háború végére.
Az ausztriai hódításokkal ellentétben a morva-sziléziai-lausitzi területek papíron a magyar korona zálogbirtokai maradtak, miként azt Ulászló a magyarok kérésére többször is kinyilvánította, noha a terület hovatartozásának kérdése a közös király miatt veszített jelentőségéből.
Hosszú évek után végre nem ellenségek vették körül az országot, a Jagellók időszaka talán az egyedüli olyan korszak középkori történelmünkben, amikor hazánk nem viselt háborút keresztény uralkodókkal. Ez az ország gazdasági fejlődése szempontjából komoly előnyökkel járt, ráadásul megteremtette a lehetőséget arra, hogy a magyar uralkodó egyedül a török határvonal védelmére koncentráljon.
Nem volt erő, ami megállítja
Ennek ellenére a következő 36 évből az utókor csak a sikertelenséget látta és látja, és a Mohács után keletkezett, sokszor propagandisztikus források erre még rá is erősítenek. Ulászlót évtizedekkel Mohács után már uralkodásra alkalmatlan királyként ábrázolták, a történeti emlékezetben elterjedt róla a karikatúraszerű „Dobzse László” kép.
A valóság ezzel szemben az, hogy Ulászlót, ha nem is tarthatjuk számon legnagyobb királyaink között, a korszak európai mércéi szerint uralkodott országai felett, a korabeli források alapján nem tűnik egy nemtörődöm, uralkodásra képtelen királynak. Az újabb vizsgálatok sem azt a hagyományos képet támogatják, miszerint országlása alatt jelentősen csökkentek volna a királyi jövedelmek: inkább a kiadások mértéke növekedett meg.
Ritkán gondolunk bele abba, hogy a Magyar Királyságnak több mint 1200 kilométeres határvonalon kellett védekeznie a törökökkel szemben. A végvárakat évről évre karban kellett tartani, élelmiszerrel és hadiszerekkel ellátni, fizetni a bennük állomásozó nagyszámú katonaságot. Ez még békeidőben is elvitte az ország jövedelmeinek nagy részét, hadiállapot idején viszont a kincstár eladósodásával járt
– emeli ki a történész.
Ne feledjük: már Mátyás is megtapasztalta, hogy a török elleni támadó hadjáratok kora immár a múlté. A tehetséges uralkodó jajcai és szabácsi hadjáratai azonban megmutatták, hogy – igaz, válaszcsapásként – kisebb eredményeket még el lehet érni a határ közvetlen közelében. Míg azonban a magyar katonai potenciál nem gyarapodott az elkövetkező évtizedekben, addig az Oszmán Birodalom folyamatosan erősödött. Ulászló idejében a határmenti parancsnokok ugyan jónéhány sikeres portyát vezettek a török területre, de új erődítményeket már nem tudtak elfoglalni. A török szultán pedig Egyiptom elfoglalása és óriási keleti területek meghódoltatása után mai szóval élve igazi szuperhatalomként tért vissza az európai színtérre.
Neumann Tibor kiemeli:
Azt kellene végre belátnunk, hogy a Jagellók Magyarországát egy olyan világbirodalom támadta meg, amelynek bevételei és katonai ereje többszörösen felülmúlta a Magyar Királyságét. Ez már távolról sem az az oszmán állam volt, amellyel annak idején a Hunyadiak kerültek szembe. Az ország még így is sokáig eredményesen védekezett, de az 1510-es évektől kezdve a fokozódó török nyomás szép lassan felőrölte erőforrásait.
Elsősorban tehát nem az urak széthúzása, és nem is a királyok felelősek Mohácsért. Természetes, hogy az egyre kétségbeejtőbb török fenyegetés a korszakban, de különösen az 1520-as években destabilizálta a belpolitikai helyzetet is, ami valóban a politikai élet egyes szereplői közötti nézeteltérésekben öltött testet . De ez inkább következmény volt, mint ok.
A fekete sereg nem „olyan” sereg
Ilyenkor szokás ugye a fekete sereget, mint Mátyás „legyőzhetetlen” haderejét emlegetni, amelyet a közfelfogás szerint Ulászló hagyott szétszéledni, maradékát pedig Kinizsi Pál verte szét a déli határon 1492-ben. Csakhogy ez a megállapítás is árnyalásra szorul.
Mátyás hadi sikereiben kétségtelenül nagy szerep jutott a többnemzetiségű, de túlnyomórészt csehekből álló zsoldosseregeknek. Nem véletlen a többesszám. Mikor tanulmányaink során a fekete seregről hallunk, hajlamosak vagyunk egy nagyjából állandó létszámú és összetartozó hadseregre gondolni, amelyet Mátyás folyamatosan fegyverben tartott.
Valójában a király zsoldosvezérekkel és a kisebb egységek élén álló tisztekkel szerződött, akik az uralkodó éppen aktuális igényeinek megfelelően vezettek hozzá megadott létszámú katonát. Hadjárat idején többet, fegyverszünet idején sokkal kevesebbet
– magyarázza a történész.
Akkoriban egyetlen ország sem tudott nagy létszámú, állandó zsoldoshadsereget fenntartani, hiszen igen drága fegyvernemről volt szó: nem véletlen, hogy Mátyás király is gyakran eladósodott kapitányai felé, és halálakor is jelentős adósságállomány maradt utána.
Sokan maradtak magyar zsoldban
A közvélekedéssel ellentétben Mátyás idején nem létezett a fekete sereg elnevezés, e névvel 1492-ben az ekkor már Ulászló szolgálatában álló neves zsoldosvezér, Jan Haugvic („a fekete Haugwitz”) által irányított cseh zsoldossereget értették. Kétségtelenül nagy szerepük volt abban, hogy a Jagelló uralkodó végül győztesen került ki a trónharcokból, de az már korántsem egyértelmű, mekkora létszámú alakulatról volt szó, azaz Mátyás egykori katonáinak zömét vagy csupán egy részét jelentette.
A trónharcok, illetve az ausztriai front lezárása után értelmetlen lett volna e rendkívül költséges zsoldossereget ilyen létszámban továbbra is fegyverben tartani, részleges elbocsátásukat azonban még elhalasztotta az 1492-ben fenyegető, de végül meg nem valósult szultáni hadjárat híre. Mátyás veteránjainak egy részét ekkor valóban a török határra küldték, ahol – nyilván a szokásos zsoldtartozások miatt – fosztogatni kezdtek.
Ha elfogadjuk, hogy a zsoldosvezérek mai fogalmaink szerint olyan menedzserek voltak, akik megbízójuk igényei alapján megfelelő létszámú és felszereltségű katonaságot állítottak ki, akkor a jövőben érdemes lenne vizsgálni, Mátyás mely kapitányai mutathatók ki 1492 után Ulászló király szolgálatában.
Annyi bizonyos: a fekete sereg névadója, Haugvic még évekig állt főkapitányi címmel a magyar–cseh király szolgálatában, illetve 1494/95-ben egykor Mátyást szolgáló cseh katonák sora mutatható ki Ulászló udvari seregében, amelynek egy része ekkoriban Nándorfehérváron szolgált.
Illusztráció: Székely Bertalan: II. Lajos tetemének feltalálása
