A mohácsi csata történelmünk fordulópontja, a független, középkori magyar állam bukása, a történeti közgondolkodást mai napig meghatározó, feldolgozatlan trauma, hiába csaknem 500 éve történt.
Az évszázad legnagyobb összecsapása volt, közel százezer harcos – 26 ezer keresztény és 60 ezer muszlim – rontott egymásra, becslések szerint 20-30 ezer ember maradt holtan a síkon, amely mellett az oszmánok később még egy emlékművet is emeltek győzelmük és hőseik emlékére.
Ennek ellenére egészen idáig nem tudtuk, pontosan hol is zajlott az ütközet, az utókor számára mintha elvesztek volna a jelek. Az 1960-as és 1970-es években véletlenül került elő öt tömegsír a környéken, ezekre alapozva születhetett meg egyáltalán a Mohácsi Nemzeti Emlékhely 1976-ban.
Csak gondolták, hol lehet
Az áttörésre 2018-ig kellett várni, és tudományágak összefogására, a korabeli források új szemléletű értelmezésére volt szükség hozzá. Dr. Pap Norbert geográfus-történész, a Pécsi Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanára, a Mohács-kutatócsoport egyik vezetője a napokban tartott az MTA-n egy előadást: bejelentette, sikerült azonosítaniuk a mohácsi csata történéseinek több helyszínét. Érdekes történet.
Ahogy már említettük, az évszázadok során az emlékek elenyésztek, a modern kor tudósai 130 éve keresik az ütközet helyszínét. A XIX. század végének történészei a néphagyomány alapján a Mohácstól délkeletre fekvő Sátorhely település környékére tették azt.
Jó helyen keresték, de nem találták
Az 1926-os 400. évfordulóra készülve ezért kutatás indult, amely a hagyomány, valamint a csatát túlélő, és arról rendkívül részletes, érzékletes leírást közlő Brodarics István pécsi püspök munkáját vette alapul és jobb híján a korabeli tájban kereste a krónikás által megjelölt pontokat, tereptárgyakat, vizsgálta meg a történetekkel is illusztrált helyeket.
A hagyomány alapján a Törökdomb a csatában elesett muszlim harcosok temetője volt. Létezik olyan történet is róla, hogy a janicsárok emelték, egy török utazó pedig úgy fogalmazott, ez a hely muszlim hősök ezreinek nyughelye, illetve itt építették fel Szulejmán szultán győzelmi emlékművét is. Ásni kezdtek hát, de az amatőr munka eredményeként a feltárást vezető katonatiszt, Gergely Endre csak római emlékeket azonosított. Nagy volt a csalódás. Más véleményekkel is megerősítve a vége az lett, hogy 1926-ban kimondták: a csata nem lehetett Sátorhely közelében, mert nincs rá régészeti megerősítés és a táj nem hasonlít arra, amit Brodarics leírt.
Két viszonyítási pont adta magát Brodarics szövegéből: a Földvárnak nevezett falu és annak temploma, illetve egy, a síkságból kiemelkedő domb a falu mögött
– mondja a 24.hu-nak a professzor.
Látványos kiemelkedésekért, dombos terepért kilométereket kell haladni nyugatra, ezért a további csatatérkeresést a Borza patak túloldalán, Majs közelében, vagy attól délkeletre folytatták. Ezt erősítették a XX. század elejének terepviszonyai, illetve egy több forrásban is felbukkanó szó: Karasica, ami szláv nyelven fekete vizet jelent. Menekülés közben sok katona fulladhatott a Karasica ingoványaiba, és egyébként Majstól délnek ma is csörgedezik egy ilyen nevű kis folyó. Jegyezzük meg a nevét, a végén még szó lesz róla.
Rögzült a tévhit
Ez az álláspont aztán be is merevedett egészen az 1950-es évekig, amikor is a Magyar Népköztársaság támadást várt a titói Jugoszlávia felől, ezért megkezdte a déli határ megerősítését, főleg a természetes akadályokat nélkülöző Dráva és Duna közti területen. A katonák futóárkok ásása közben csontokat, sírokat bolygattak meg Sátorhelytől keletre, a mai emlékhely területén, amelyeket a hisztéria elmúltával Pap László pécsi régész a mohácsi csata idejéből származó két tömegsírként azonosított.
Később, a 450. évfordulóra készülve ezért itt kezdték el egy emlékpark kialakítását és ekkor teljesen véletlenül, közvetlenül az eddigi kettő mellett még három további tömegsír bukkant elő a földből. Összesen 1000-2000 hősi halott végső nyughelyéről lehet szó, a csatának ma is emléket állító sírkert a fából faragott szobrokkal és lélekharanggal 1976-ban nyitotta meg kapuit.
Az 1920-as években kialakított narratíva annyira meghatározta a tudományos gondolkodást, hogy inkább ehhez igazították az új felfedezések magyarázatát, mint az új leletekhez a csata helyét: azt mondták, hogy a tömegsírok helyén bizonyosan a tábor feküdt, ahol közismerten sok embert legyilkoltak, azért van itt nyughelyük
– emeli ki Pap Norbert.
A harcmező elveszett
Majs környezete továbbra is a csata legvalószínűbb helyszíneként volt ismert, mígnem egy váratlan felfedezés már tényleg zavart okozott a megmerevedett tudományos erőtérben. Történt ugyanis, hogy a már említett Törökdomb anyagát elkezdték építkezésekre elhordani, amikor romok bukkantak elő, és Kis Attila régész azonosított egy a török korhoz köthető kutat. Úgy vélte, ez nem lehet más, mint a mohácsi Szulejmán- emlékműnél az 1660-as években járt Evlia Cselebi és német utazók által is említett mély kút maradványa.
A Törökdomb kútja és a tömegsírok egyre erősebben kötötték Sátorhelyhez a csatateret, de a korabeli tudósok továbbra is makacsul kitartottak Majs térsége mellett és a Brodaricsnál említett Földvár felkutatásával próbáltak perdöntő bizonyítékot találni.
A XX. század végére a »Földvárkutató« verseny legalább 16 különböző helyen történt azonosítást eredményezett
– emeli ki Pap Norbert.
A sok faluhely mögé azonban nem sikerült meggyőző bizonyítékokat állítani, és egységben láttatni az írott forrásokat, a környezeti jellemzőket, a néphagyományt és a régészeti adatokat. Egészen mostanáig úgy tűnt, a nyomokból nem áll össze a teljes kép, a mohácsi harcmező „elveszett”.
Ha megvan az árok, megvan a csatatér
A Mohács kutatócsoport tagjai szakítottak a korábbi megközelítéssel, és nem alakítottak ki új víziót a helyről. Hanem elővették és újraértelmezték a régi forrásokat, térképeket, majd a modern technika segítségével újramodellezték a térség korabeli természeti viszonyait. Ennek kulcsa a vízrendszer volt, az egykori körülmények jól visszavezethetők távérzékelés, műholdképek és térinformatikai eszközök segítségével.
Komoly hangsúlyt kapott az új nyomozásban egy, a csatatér közepén délkelet-északnyugati irányban húzódó széles árok, amit ugyan sok forrás említ, de ma már nyoma sincs. Muszlim és keresztény beszámolók szerint is a mélyedés környékén, Földvár közelében dúlt a legvéresebb harc, a nagy árok egyes helyeken megtelt halottakkal. Korábban azt gondolták, hogy a szemtanúk nem megbízhatóak, vagy hogy a magyarok ástak valami kisebb árkot ideiglenesen harcászati célokra.
Ám kiderült, hogy pont ott, ahol a mélyedésnek lennie kellett, vagyis a Törökdombtól a mai Sátorhely irányába északra vagy 5 kilométeren át húzódik egy régi folyómeder, amelyben 10 ezer éve még a Duna hömpölygött. Mára a felszínen semmi nem utal rá, de műszerekkel kimutatható, végigkövethető.
Az áttörést az jelentette, amikor a további birtokviták megelőzésére készített középkori oklevelekben, határjárásokban is megtaláltuk az árokra való hivatkozást, miszerint az jelöli ki a Földvár faluhoz tartozó birtok északi határát. Sőt, az megjelent egy 1686-os katonai térképen is
– emeli ki a kutatócsoport vezetője.
Akkor mégis, hogyan tűnt el az árok röpke 250 év alatt? Úgy, hogy a XVIII. században kezdődő intenzív talajműveléssel eltűnt a természetes növénytakaró, a teljes területet mezőgazdasági művelés alá vonták, a mélyszántás pedig olyan talajeróziót indított el, ami rövid idő alatt feltöltötte az egykori folyómedret. Még egy dolog: az eddig feltárt öt tömegsír közvetlenül az egykori árok mellett fekszik, azzal párhuzamosan, és feltehetően lőállások voltak, ahova viszont az ütközet után halottakat földeltek el.
Megvan a csata központja
Pap Norbert szerint az eredmények pontosítása, a részletkérdések tisztázása érdekében további kutatásokra van szükség, annyi azonban bizonyosnak tűnik, hogy a küzdelem a most azonosított ősi, ma már jórészt betemetődött, északnyugat-délkeleti irányú folyóvölgy/árok mentén folyt.
Úgy tűnik, Sátorhely falu maga volt Földvár, az egykori sík, részben mocsaras területből kiemelkedő sátorhelyi hát pedig nem más, mint Brodarics dombja. Ezzel persze nincs vége, hiszen a frontvonalat 3-4 kilométer hosszan kell elképzelnünk, csak a török centrumban felállított 300 ágyú mintegy 900 méter hosszan sorakozott egymás mellett. Ha beleszámítjuk a menekülés útvonalait is, nagyon sok négyzetkilométeres területről beszélünk.
A továbbiakban tovább finomítják az elméletet, miszerint a csata sűrűje az árok környékén zajlott, illetve tüzetesen átvizsgálják magát a betemetődött mélyedést is. Ha hihetünk a kortárs beszámolóknak, ebbe temethették a halottak egy részét. Teljesen logikus, minek vesződne valaki hatalmas gödrök ásásával, ha ezt a természet már elvégezte, és csak oda kell hordani az elhunytakat, megadni nekik a végtisztességet, majd földdel fedni testüket.
Fekete víz
Végezetül térjünk vissza a Karasicához, ami ugye Majstól délre folyva lehet, hogy tévútra vitte a XX. század történészeit.
Pap Norberték több fontos, itt nem részletezett új eredménye közé tartozik a magyar tábor helyének meghatározása is. Tomori Pál hadvezéri nagyságát dicséri, hogy a Mohácstól délre és nyugatra fekvő, észak-déli, és kelet-nyugati irányba vezető két jelentős út találkozásánál helyezte el hadi népét. Ezzel egyrészt szükség esetére biztosította a visszavonulást, másrészt ne feledjük: szinte az utolsó pillanatig várták Szapolyai János vajda jelentős létszámú erdélyi seregét keleti irányból.
Tudjuk, hogy a vége fejvesztett menekülés lett, amely során nagyon sokan fulladtak a Karasica mocsarába, amiről a források is megemlékeznek. Csakhogy a Karasica (Krassó) hely ma már egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint korábban gondolták. Így neveztek ugyanis egy másik helyet is, a Mohács közvetlen közelében, a Mohácsi szigeten fekvő vizenyős, ingoványos területet is, melyet a kutatócsoport most azonosított.
Mivel a Karasica folyócska messze, a csatatérről nézve a török tábor mögött volt, sokkal valószínűbb, hogy ebben a „másik” Karasicában kell keresnünk sok keresztény katona földi maradványait. Sőt, teljesen ésszerű, hogy rengetegen menekülnek a saját tábor felé, majd keletnek át a Dunán, a Szapolyaitól remélt biztonság felé.
Illusztráció: Székely Bertalan: A mohácsi csata/Wikipedia
