A Napból érkező elektromágneses sugárzás egy részét az emberi szem is képes érzékelni. Ezt a bizonyos tartományt nevezik látható fénynek.
Bár a fényt alapvetően egyszínűnek – leginkább fehérnek – látjuk, valójában számos különböző árnyalatból épül fel. Az egyes színeket más-más hullámhosszúságú sugarak hozzák létre: a legrövidebb látható hullámhossz az ibolya, a leghosszabb pedig a vörös árnyalatot adja.
A napfény az űrben többnyire akadálytalanul haladhat, a légkörbe beérve azonban jelentős változás áll be. Az atmoszférában ugyanis apró részecskék, például porszemek, vízcseppek, gázmolekulák és jégkristályok keringenek, melyek mind képesek interakcióba lépni a sugarakkal. A parányi részecskékkel találkozva a fény szóródni kezd.
A szóródás módját nagyban befolyásolja a szemcsék és az adott hullámhossz viszonyított mérete. A sugárzás hullámhosszához képest kicsi részecskék például jobban szórják a kék fényt, mint a vöröset. A légkört felépítő apró gázmolekulák hatására ezért főként a rövidebb hullámhosszú sugarak térítődnek el, az eget pedig így kéknek látjuk.
Naplementekor és napkeltekor ugyanakkor a szóródás mértéke még nagyobb. Ekkor ugyanis a Napból érkező sugaraknak nem függőlegesen kell áthatolniuk a légkörön, hanem szinte vízszintesen. Így a fénynek jóval nagyobb utat kell megtennie az atmoszférában, mint nappal.
Ezért alacsony napállásnál csak a hosszabb hullámhosszúságú sugarak érnek el bennünket, mi pedig úgy látjuk ilyenkor, hogy az eget vörös és sárga színek uralják.
Az, hogy éppen milyen árnyalatok is dominálnak, nagyban befolyásolja légkörben található szemcsék mennyisége és minősége. A városi légszennyezés például általában a vöröses színek kialakulásának kedvez.
(Via: Pennsylvania State University, kiemelt kép: Thinkstock)
