A király mindig is az egyik legveszélyesebb és legnehezebb hivatás volt még akkor is, ha az illető Álmos és Árpád leszármazottjának mondhatta magát. A magyarok ugyan soha nem kérdőjelezték meg az Árpád-ház jogát a trónra, de szinte mindig volt egy-egy rokon, aki trónkövetelőként külső vagy belső támogatást élvezve viszályt szított. Az ilyen belháborúk aztán a felesleges véráldozat mellett gátolták a békés fejlődést, gyarapodást.
A gyermekkirály
Egyesek úgy tudják, üldözött táltosok átkozták meg a magyarságot, mert elfordult az ősi szokásoktól és istenektől, mások szerint a primogenitúra bevezetése “aktiválta” az átkot. Mint tudjuk, a vérszerződés alkalmával a hét fejedelmi személy esküvel fogadta: vezetőjüket mindig Álmos véréből választja. Ez volt a seniorátus, amely szerint a főhatalom a család legidősebb férfi tagját illeti.
Nem tudjuk, hogyan sikerült Taksonynak, majd Gézának is keresztülvinni elsőszülött fia utódlását, de nyilvánvalóan sok vér hullott közben. Ahogy Szent István idejében is, ám erről már Koppány kapcsán vannak adataink…
Most viszont II. Gézáról van szó. Mindössze 11 esztendős volt, mikor édesapja, II. (Vak Béla) elhunyt, és rendhagyó módon az őt támogató hatalmasságok olyan erőfölényben voltak ellenlábasaikkal szemben, hogy három nap múlva meg is koronázták a gyermeket. II. Géza fejére 1141. február 15-én helyezték a koronát.
Béla egyébként biztosan szép emlékeket hagyott környezetében, a Képes Krónika jegyzi meg róla:
Miután az ország megerősödött kezében, Béla király borivásnak adta magát. Az udvarbeliek megszokták, hogy mindent megkaptak a királytól, amit csak részegségében kértek tőle, és amire a király kijózanodott, már vissza nem vehette.
Felbukkan Borisz
Géza nagykorúságáig Ilona királyné és testvére, a szerb földről érkezett Belos kormányozta az országot. Utóbbi tehát a király nagybátyja és egyben gyámja volt, hercegi, nádori és báni méltóságában komoly hatalomra tett szert, az ő vezetésével indult hadjárat Vlagyimirko halicsi fejedelem megsegítésére Kijev ellen.
A király és nagybátyja jól és eredményesen működött együtt, csakhogy a nemzetközi helyzet az 1140-es évek első felében megváltozott. A Magyar Királyság szempontjából mondhatni, fokozódott. III. Henrik német király a belpolitikai viszonyok megváltozása miatt felbontotta fia, Henrik, és II. Géza testvére, Zsófia eljegyzését.
A királylánnyal annyira méltatlanul bántak, hogy kolostorba vonult, de bátyját sikerült lebeszélnie a bosszú hajtotta hadjáratról. Egy uralkodóváltással megromlott a cseh-magyar viszony is, így hazánk számára igencsak kezdett fogyni a levegő. És ekkor bukkant fel ismét a trónkövetelő Borisz.
Hazáig futott a német
A lényeg, hogy amint alkalma adódott, Borisz megjelent Magyarországon. 1146-ben cseh és német támogatással elfoglalta Pozsonyt, amit csak pénz ellenében sikerült visszavenni. Közben persze Gézáék is keresték német földön a szövetségest, a vége pedig az lett, hogy még 1146-ban nyílt csatában mérték össze erejüket a Lajta közelében.
A császár ugyan személyesen nem jött a király ellen, de Németországnak majdnem minden erejét Magyarország elpusztítására indította. […] Töméntelen erejükben bizakodva összegyűltek a németek, és mint az óriások, úgy álltak a magyarokkal szemben. A király azonban minden seregével Istenbe vetette reménységét, elrendezte seregét, és az ellenség ellen indult. […] Jó nagy lovaikon, mint az óriások, megdöbbentően meredtek fel előttük a németek. Gőgösen, becsmérlésekkel szidalmazva támadtak a magyarokra, hogy gyalázkodásukkal rémületbe ejtsék őket. Szembe velük a magyarok is csatára keltek, megfújták a kürtöket, megharsantották a harsonákat, felkiáltottak az égbe, és megkezdődött a csata.
Ahol a Géza és Belos vezette had csúnyán elverte a németet, majd a Fischa folyóig üldözte a támadó had maradékát. Borisz ezzel hoppon maradt, ám amikor 1147-ben megindult a II. keresztes háború, ő is visszatért. Konrád ugyan már elhajtotta, de hazai hívei hívására, a francia király kereszteseivel titokban mégis az országba jött. És ismét csalódnia kellett: VII. Lajos és II. Géza között igazán szívélyes viszony alakult ki, a francia uralkodó még az éppen akkor született trónörökös, István keresztapaságát is elvállalta.
Lajos nem adta ki Boriszt, de a trónkövetelőnek látnia kellett, nincs esélye Géza ellen – egy újabb, ezúttal bizánci sereg élén tett kísérlet után le is mondott terveiről. támogatás mellett is meghiúsult kísérlet után. Pontosabban egy kisebb határmenti összecsapásban meghalt: „egy kunnak vagy szkítának nyilától találva megöletett”.
És megint az átok
Az önállóvá váló ifjú király, háta mögött a magyar előkelők egységes támogatásával nagy energiával vetette magát a nemzetközi politikába: 1148-tól csaknem egy évtizedig a Magyar Királyság aktív, kezdeményező külpolitikát folytatott.
A véget nem érő háborúknak viszont meglett a böjtje, az 1150-es évek második felére a szakadatlan harcok és a kedvezőtlen külpolitikai körülmények felszínre hozták a belső ellentéteket is. A király mögött felsorakozó ritka összefogás széthullott, a nagyurak frakciókat alakítottak. Az egyik csoport élére Géza fiatalabb öccse, István állt, és a nagybácsi, Belos segítségével az uralkodó életére tört. Az összeesküvés kitudódott, Istvánt száműzték, de a “turáni átok” ismét aktiválódott, később az idősebb fivér, László is beszállt a küzdelembe.
Az ország belső békéjét viszont II. Gézának haláláig sikerült megőriznie: nagyon fiatalon, 32 esztendősen hunyt el 1162 májusában. A trónon fia követte, akinek alig tíz éves uralkodását trónkövetelő nagybátyjai nehezítették, kiújult a belviszály. Úgy tudjuk, egyikük sem természetes halállal távozott az árnyékvilágból.
