A címet nem is kell magyarázni, ha tudjuk, a mai Városliget az egykori Rákos-mező, vagy ha úgy ismerősebben cseng, Rákos mezejének része volt. Viszonylagos beépítetlensége okán talán az egész fővárosban ott képzelhetjük bele magunkat legkönnyebben a középkor kardcsörtető, virtusos magyar valóságába.
Rákos mezeje a pesti városfal, azaz a mai Kiskörút és a Rákos-patak által határolt sík terület volt, emlékét ma is sok helynév őrzi. Itt zajlottak a középkori országgyűlések, és itt gyülekezett a magyar sereg, ha a király hadba szólított. IV. Béla király a tatár ellen készülve:
… összegyűjtött seregével azonnal átkelt a Dunán, és a nagy és igen gazdag német városban, amelynek Pest a neve, Budával szemben, a Duna másik partján töltötte az időt, itt várva be főembereit, ispánjait és báróit seregeikkel együtt
– írja Rogerius mester a tatárjárást elbeszélő Siralmas énekében.
Ideális helyszín
Miért épp Rákos? Egyrészt a fekvése: ez az ország központi területe dunai átkelővel, könnyű úttal minden irányba – jól megközelíthető a királyság minden szegletéből ide sereglő uraknak, jöttek akár ország dolgait intézni, akár a király zászlója alá hadakozni.
Másrészt adottságai. A hadi nép sokaságát felesleges magyarázni, ám egy-egy gyűlésre is sok ezer ember érkezett: a nemesek mind, kíséretük, szolgálóik hada, arisztokraták egész udvartartása. Szabályos sátorvárosok nőttek itt ki a földből időről időre, tágas, sík területre volt szükség. A lovaknak legelő kellett, ivóvíz, amit a Rákos-patak és egy másik, a városligeti tavat tápláló vízfolyás biztosított. Ebben állt hát az erdős, mocsaras mezőség, a lakatlan Rákos-mező “vonzereje”.
Innen emelkedtek a Habsburgok
A Rákosra összehívott országgyűlés nagykorúsította IV. (Kun) László királyt, és jóváhagyta László és Habsburg Rudolf szövetségét a cseh király ellen 1277-ben, és a következő évben itt gyülekezett az Ottokár ellen induló had. Rudolf elsősorban a magyar segítségnek köszönhette elsöprő győzelmét, ami a Habsburgok felemelkedésének kezdete is volt egyben.
III. András uralkodása idején – a király távollétében és némely bárók kizárásával – 1298-ban a rákosi országgyűlésen pedig már “törvénybe foglalták“:
Elhatároztuk, hogy az összes fõpapok, akiket törvényes akadály nem tart vissza, nemkülönben az összes bárók és valamennyi nemes Szent György tizenötödik napjára a Rákoson a Duna mellett összegyûlni tartoznak, hogy ott mindeneket, melyek a király úrlevelében foglaltatnak megvizsgáljanak, és azokat az intézkedéseket, melyek szükségesek lesznek (——————–) megállapítsák.
Ettől kezdve lett Rákos mezeje a köznemesség fóruma, az országos ügyek megvitatásának helyszíne. Az Árpád-ház kihalása után itt választottak maguknak a magyarok új királyt Károly Róbert személyében 1307 novemberében.
A Hunyadiak
A rákosi gyűlés választotta kormányzóvá Hunyadi Jánost, 1458-ban pedig, miközben a Hunyadi ellenes párt Budán tanakodott az új király személyéről, Rákos ismét történelmet írt.
Összejött tehát Pest külvárosában, a Rákos mezején, miként szokás, az országgyűlés. Először Szilágyi Mihály érkezett a királyválasztásra számos sereggel és jeles főúri, nemesi renddel, ősi szokás szerint ugyanis mind fegyveresen gyűltek ide a magyar főpapok, nemesek, a hivatalviselő rendek, a városok követei, hogy megválasszák az új királyt
– írja Bonfini a hercehurca kezdetéről, amelynek a végén Hunyadi Mátyás fejére került a korona. Mátyás halála után Rákoson választották királlyá Jagelló Ulászlót, és itt gyűlt össze 1497-ben az egyre erősebb és elégedetlenebb köznemesség. A tanácskozásra szolgáló téren véres bárdot vágtak egy hatalmas fa törzsébe azzal, hogy aki ellentétet szít közöttük, azon bárd alatt veszti életét.
Csak magyar királyt
Nem sokkal később, Rákos volt a helyszíne egy újabb történelmi mérföldkőnek, amire évszázadokig hivatkoztak a magyar rendek, és ami az első szembeszegülés volt a Habsburgok – akkor még csak esetleges – magyarországi uralmával szemben. Az úgynevezett rákosi végzés 1505-ben, amely kimondta, ha Ulászló fiú örökös nélkül halna meg, a magyarok csakis nemzeti királyt választanak maguknak:
Ennyi és ilyen súlyos bajoknak, mindnyájunk nagy kárának valahára véget óhajtunk vetni. Meg akarjuk akadályozni azt, hogy még nagyobb veszedelembe sűlyedjünk azon esetre, ha kegyelmes urunk, Ulászló király […] férfiörökös nélkül találna elhúnyni és idegen fejedelem hazánkat erőszakosan elfoglalván, minket örökös szolgaságra juttatna. Mivel nincs a föld kerekségén nemzet, mely nem önvéréből, önnemzetségéből választja királyát, urát: mi sem engedhetjük, hogy országunk, mely a kereszténységet, várfoka és vértje gyanánt, mindenkor a maga és övéi bő vérehullásával védelmezte, másoknál alábbvaló és boldogtalanabb legyen.
Nyílt kiállás volt ez a Habsburgok trónigényével szemben, de egyelőre értelmét vesztette, miután megszületett Ulászló gyermeke, a későbbi II. Lajos. Amikor pedig Szulejmán szultán 1526 áprilisában Magyarország ellen indult, a rákosi országgyűlés volt hivatva felkészíteni a királyságot a védelemre. Végül pedig a rákosi gyűlés választotta királlyá II. János néven Szapolyai János csecsemő korú fiát.
Akkor még senki nem tudta, hogy ő lesz az utolsó “magyar nemzetiségű” uralkodónk, és Rákos mezejének az országos politikában játszott szerepe is itt ért véget. Évszázadok múltán, a kultúra területén éledt újjá, de az már egy teljesen más történet. Innen folytatjuk!
