A Kádár-kormány legitimációja érdekében mindenképp rá akarta venni Nagy Imre miniszterelnököt a lemondásra. Ezt nem tette meg sem a jugoszláv nagykövetségen, sem Romániában. Halálos ítéletét hallva pedig nem kért kegyelmet. Nagy Imre nyakába 1958. június 16-án, hajnali öt óra 9 perckor akasztotta a hóhér a kötelet. Ezen a reggelen végezték ki Gimes Miklóst, Maléter Pált és Szilágyi Józsefet is, az ugyancsak halálra ítélt Losonczy Géza még a börtönben elhunyt.
Nem lehet rehabilitálni
A mártírokat először a börtön udvarán temették el, a földhányást lommal takarták. A koporsókat 1961-ben kiásták, kátránypapírba tekerték és jeltelen sírokban helyezték el az Új Köztemetőben. Fedőnéven tartották nyilván őket, Nagy Imrét például Borbíró Piroskaként.
És nem beszéltek róluk, vagy ha igen, elítélően, ahogy Kádár János még 1988-ban is:
Népfelkelés volt
A következő év mozgalmas volt. Amikor januárban Grósz Károly a davosi világgazdasági fórumon tartózkodott, a Kossuth Rádióban elhangzott az azóta a rendszerváltás egyik mérföldkövének tartott interjú Pozsgay Imrével, az állampárt politikai bizottságának tagjával:
-Hogyan ítélik meg Nagy Imre 1956-os szerepét, tevékenységét?
-Ez az, ami körül még zajlanak a viták. Felderülhetnek olyan belső és külső összefüggések, amelyek ezt a megítélést, hogy úgy mondjam, árnyaltabbá teszik. Pl. önmagában az a körülmény, hogy ez a bizottság, a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.
Ekkor Nagy Imre és mártírtársainak rehabilitációja már nemcsak a társadalomban, az MSZMP-n belül is vitatéma volt. Kádár eltávolítása után a pártban enyhülés következett, megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottsága, amely a kivégzés 30. évfordulóján nagyszabású megemlékezést szervezett. Ez tömegdemonstrációba fordult, az emberek Nagy Imre nevét skandálták, de a rendőrség feloszlatta őket, Grósz Károly pedig fasiszta akciónak nevezett.
A hatodik koporsó a miénk
Később ő is beleegyezett a volt kormányfő újratemetésébe, de rehabilitációjába nem. A maradványok kihantolása 1989. március 29-én kezdődött meg, nagy Imre után megtalálták Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza porait is. Megegyeztek az újratemetés szimbolikus, június 16-ai időpontjáról, az Ellenzéki Kerekasztal pártjai nagyszabású tömegdemonstrációt szerveztek. Az MSZMP semleges álláspontra helyezkedett: legyen ez a „nemzeti megbékélés napja”.
A budapesti Hősök terén 1989. június 16-án reggel 9 órakor ravatalon állt Nagy Imre miniszterelnök, Gimes Miklós politikus, újságíró; Losonczy Géza, a forradalmi kormány államminisztere; Maléter Pál hadügyminiszter; Szilágyi József, Nagy Imre személyi titkára felravatalozott koporsója. Egy hatodik koporsó ’56-os lyukas zászlóval letakarva a forradalom névtelen hőseinek adta meg a tiszteletet.
A szónokok közül az ifjú, akkor mindössze 26 éves Orbán Viktor mondta a legnagyobb hatású beszédet. Először követelte az ország nyilvánossága előtt a szovjet csapatok kivonását, és „elátkozta” a kommunista diktatúrát: „Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik” – mondta.
A nép igazságot szolgáltatott
A Legfelsőbb Bíróság 1989. július 6-án hivatalosan is hatályon kívül helyezte Nagy Imre és társainak ítéletét, bűncselekmény hiányában felmentette őket. Azon a napon, amikor a megtorlás fő irányítója, a kivégzéseket jóváhagyó Kádár János meghalt.
Valóra váltak Nagy Imre az utolsó szó jogán elmondott szavai, a magyar nép igazságot szolgáltatott.
Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”
Így hangzott:
