Korábbi évszázadokban a családon belüli erőszakot az érintettek magánügyének tekintették. Törvény nem rendelkezett róla, a közösség pedig úgy vélte, a családfő joga egy-egy pofonnal helyes útra téríteni az asszonyt, gyerekeket. Ha viszont a tettlegesség ok nélkülinek vagy túl brutálisnak bizonyult, már nem néztek félre, az ilyen embert megvetették, kiközösítették.
A nemes teste érinthetetlen
Más volt a helyzet az újkori “művelt osztály” tagjaival. Itt is voltak boldogtalan házasságok, a másik lelki gyötrése – például egy tanár, aki 40 évnyi hallgatással büntette felesége félrelépését -, de hiányoznak fizikai erőszak nyomai. Ismerünk persze hírhedt kegyetlenkedő nemeseket, akik feleségük mellett egész környezetüket is terrorizálták, ám ők a saját koruk mércéje szerint is súlyosan deviánsnak számítottak – derül ki Fónagy Zoltán történész cikkéből a MIndennapok története blogon.
A forráshiánynak két oka lehet: az úri osztályban vagy kivételnek számított a “feleségverés”, vagy épp oly tabu volt, mint ma, és ezért a hallgatás. A történész inkább az első felé hajlik, azaz szerinte a régi középosztályban lényegesen ritkábban fordult elő párkapcsolati erőszak, mint ahogy azt a mairól feltételezik a téma szakértői. Miért? Ezt szedte pontokba Fónagy Zoltán.
Családi idill (Fortepan/Karabélyos Péter)
A nemesség jogtudatának a középkor óta sarokpontja volt a nemes testének fizikai védettsége, ez az elv azután a polgári társadalom jogrendjének is alapkövévé vált. A test védettsége kiterjedt még a nemes fizikai környezetére, azaz a házára is. Nem tettek különbséget a nemek között: a kisasszonyok és asszonyok éppúgy érinthetetlenek voltak, mint a férfiak. Védte a nőket a családi összetartozás tudata és érzése, amely a modernitás előtt erősebb volt még az én-tudatnál is.
Úriember mindig kontrollálja magát
Az erős összetartozás-tudatból az is következett, hogy a feleség családja a saját méltóságán esett sérelemként torolta (volna) meg, ha az eredetileg a nevüket viselő nőt megveri vagy megalázza a férje. Azzal, hogy a lányokat majdani férjük iránti engedelmességre nevelték, elejét vették sok olyan konfliktusnak, amelyek akár ma adódhatnak házasságon belül. Csökkentette a konfliktusok erőszakba torkollásának esélyét az is, hogy a házasságok túlnyomó többsége gazdasági megfontolások alapján köttetett. Ha az ezzel kapcsolatos kötelezettségeiket teljesítették a felek, akkor alapvetően elégedettek voltak egymással.
Az esetleges bántalmazásból eredő válás komoly anyagi következményekkel járhatott, a férjnek vissza kellett adnia a hozományt és tartásdíjat kellett fizetnie volt feleségének. Az életmód is segítette az “erőszakmentességet”: gyakorlatilag ismeretlen volt a családnak az az izoláltsága, ami ma lehetővé teszi, hogy a bántalmazás titokban maradjon. “A titkok nehezen maradtak titkok, az idősebb, magukra hagyott hölgyek félelmetes hírszolgálatot szerveztek”. Visszatartó erőt jelenthetett a cseléd jelenléte azért is, mert a család és a háztartás szigorú hierarchiáját maga a családfő veszélyeztette volna, ha a rangban utána következő feleség tekintélyét az alárendeltje előtt tönkreteszi a bántalmazással vagy megalázással.
A fiúk nevelésében nagy súlyt fektettek az állandó belső kontroll képességének az elsajátítására – ha egy férfi szabad folyást engedett az indulatainak, azzal úriember voltát veszélyeztette. Nemcsak a feleségverés, de egy közönséges verekedés is megrendíthette becsületét. Erősen élt a nők védelmét előíró, a lovagkorból “örökölt ” kulturális hagyomány. Sőt, orvosi megerősítést is kapott a XIX. században: sérülékenyebbnek, esendőbbnek, ezért speciális gondoskodást igénylőnek nyilvánította a női testet.
