Szovjet csapatok 1956. november 4-én indultak a magyar “felkelés” vérbe fojtására, a forradalom szabadságharccá alakult. Azonnal elkezdődött a megtorlás is: szovjet-magyar rohamosztagok verték, gyilkolták és gyűjtötték be az embereket az utcákról, megteltek a kórházak és a börtönök, sortüzek dördültek szerte az országban. Egy hónappal később, december 4-én egy ma kevéssé ismert esemény játszódott le Budapesten, amiről túlzás nélkül állíthatjuk, a magyar történelem egyik legmeghatóbb jelenete volt.
“Most rajtatok a sor!”
Sem a tankok, sem a terror nem volt képes egyik percről a másikra megtörni az ellenállást, egymástól elszigetelt, illegalitásban működő “forradalmi sejtek” még sokáig működtek. Sztrájkokat, tömegtüntetéseket szerveztek, köztük az asszonyok menetét. A Péterfy kórház alagsorában nyomdát működtető csoport röplapok ezreit szórta szét december elején, és Élünk című illegális újságjukban is hirdették.
A felhívás egy részlete: “Magyar anyák! A fiaitok nyugszanak itt!! Magyar asszonyok! A férjeitek zsarnokság ellen lázongó lelkiismeretét fojtották örök börtönbe a friss rögök… Hiába haltak volna meg? Hiába áldozták volna hősi életüket? Tűrhetjük, hogy az ellenforradalom vádjával bemocskolják őket, s azt a csodás harcot, amelyre emlékezvén tisztelettel emeli meg kalapját a világ? Nem, nem, nem! Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor!”
Egyes beszámolók szerint több mint tízezer nő mozdult meg. Gyászruhában, fekete és nemzeti szín zászlókkal, egy szál virággal vagy koszorúval a kezükben délelőtt fél 11-kor érkeztek az első csoportok a Hősök terére. Kettes-hármas sorokban vonultak, velük szemben szovjet páncélautók és katonák álltak fel, elkezdték kiszorítani a nőket a térről. Az egyre gyarapodó tömeg engedett, de nem adta fel. A műcsarnokot megkerülve, sokan a leeresztett városligeti tó medrén keresztül haladtak töretlenül a névtelen hős sírjához.
“A négy kiskatona sírt”
Férfiak csak távolabbról figyelték az eseményeket, a helyszínre érkezett Münich Ferenc honvédelmi miniszter és két szovjet tábornok. Fél 12-kor a katonák kezdték átengedni az asszonyokat, később pedig kijjebb húzódtak a téren. Az asszonyok a Himnuszt énekelve csaknem fél órán keresztül vonultak az emlékmű előtt és tették virágjaikat a “sírra”.
„Az idő borús volt és ködös. Néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek borították el… Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a feliratot: A magyar anyák – hőseinknek” – számolt be másnap az újvidéki Magyar Szó.
Egy résztvevő asszony 46 évvel az események után úgy emlékezett, az emlékművet kiskatonák őrizték. „A Szózatot énekelve mentünk be a hősi emlékműhöz. Voltak köztünk bébivel, gyerekkocsival, tolókocsival. Mindenütt voltak fiatalabbak, átemeltük őket az árkon és úgy mentünk tovább. Megható volt, hogy a négy kiskatona sírt” – nyilatkozta. Másnap a Nyugati pályaudvarnál és a Nemzeti Múzeum mellett tüntettek asszonyok, és hasonló megmozdulások történtek Gyulán, Székesfehérváron, Esztergomban, Pécsett és Miskolcon is.
