Tudomány

Le akarták csapolni a Balatont

A haszontalan, bűzös, mocsaras tó medrét felszántották volna. A nyakas magyar nemesség viszont szerencsére elengedte füle mellett a császári parancsot.

Magyarország mindig is a vizek hazája volt, évszázadokkal ezelőtt viszont a hatalmas nyílt vízfelületek, óriási mocsarak, lápok megkeserítették a környéken élők életét és nehezítették az áruszállítást. A másfél évszázados török uralom alatt még minimális vízszabályozási munkák sem történhettek, így a Balaton és környéke teljesen elmocsarasodott.

A németnek búza kell

A helyzetet súlyosbította a XVII. századi “kis jégkorszak” hideg teleivel és esős, hűvös nyaraival, valamint a mind sűrűbben épített malmok és malomgátak. A tó legmagasabb és legalacsonyabb vízszintje közti különbség 3–5 méter is lehetett. A déli parton jelentkező árvizek, valamint a mocsarasodás miatt a XVIII. század második felében elkerülhetetlenné vált a Balaton vízrendszerének szabályozása – írja a História.

Ebben az időben a háborúk az agrártermékek gyors szállítását követelték, valamint megszületett az igény az osztrák örökös tartományok olcsó mezőgazdasági termékekkel való ellátására. Így hát Mária Terézia kiadta a parancsot: ki kell vizsgálni a magyarországi gabonakereskedelmet gátló okokat, a szállításhoz vízi útvonalakat kell létesíteni.

Drasztikus megoldás

Ennek jegyében alkotta meg Krieger Sámuel a Balaton lecsapolásának tervét a 1766-ban. Kézzel rajzolta meg a tó első hiteles, 272×65 centiméteres térképét, ami még mai szemmel is hihetetlenül pontos. A királynő által jóváhagyott tervezet két célt szolgált: hajózási útvonalak megteremtését és a mocsarak felszámolását, termőterületek kialakítását. A víz leeresztését három ütemben képzelte el: egy (1,9 m), kettő (3,8 m) majd három öl és két láb (6,3 m) szintcsökkentést javasolt. Az utóbbi eredményeként fennmaradó tavat kék színnel ki is emelte.

Forrás: MNL Zala Megyei Levéltára. A térképet ide kattintva nézheti meg nagyobb méretben.

Bár az udvar és a szabályozással megbízott királyi biztos is felkarolta Krieger tervét, az egészből mégsem lett semmi. Ma már azt mondjuk, szerencsére. A megvalósítást ugyanis a megyékre és helyi nemesekre bízták, akik viszont nem voltak oda az ötletért: a kiszárított tó medrében futóhomokos, használhatatlan területeket nyertek volna. A passzív ellenállás tehát megmentette a Balatont, de a probléma nem szűnt meg, a XIX. század elején ismét visszatértek rá.

Bűzös, gyilkos víz

Az új elképzelés szerint már nem akarták a drasztikusan csökkenteni a vízszintet, ám az áradásokra mégis megoldást kellett találni. Megkezdték a Sárvíz, a Kapos és a Sió csatornázását, a Balaton vízszintjét pedig 3,8 méterrel kívánták csökkenteni. Ekkor a szabad vízfelület 336 négyzetkilométer lett volna szemben a mai 600-zal. Komoly vita kezdődött a lecsapolás és a vízszintszabályozás hívei között.

Végül utóbbi álláspont győzött, ami már csak azért sem volt könnyű, mert a társadalom nagy része korántsem úgy tekintett a tóra, mint ma. Sokan úgy vélték, az egészségtelen gőzt bűzölgő Balaton nem más, mint haszontalan és gyilkos álló víz. A század végén azonban óriási lendülettel indult be a turizmus, ami végleg asztalfiókba kényszerítette a lecsapolási terveket. Az árvizek okozta problémát is sikerült megoldani, amikor 1863 októberében megnyitották a Sió-csatorna zsilipjét.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.