A Titán felületének 13 százalékát borítják dűnék, az általuk elfoglalt terület meghaladja a tízmillió négyzetkilométert.
Bár alakjuk emlékeztet Namíbia, vagy az Arab-félsziget homokdűneire, méretük földi mércével gigantikusnak számít: átlagos szélességük 1-2 kilométer, hosszuk több száz kilométert tesz ki, magasságuk pedig eléri a 100 métert.
Ugyanakkor méreteik, eloszlásuk attól függően változik, hogy a hold melyik régiójáról van szó, sokat elárulva arról a környezetről, amelyben kialakultak és növekedtek.
A Cassini-űrszonda által készített radarfelvételek alapján Alice Le Gall a LATMOS francia légköri és űrmegfigyelési kutatólaboratórium munkatársa azt fedezte fel kollégáival, hogy a Titán dűnéinek alakját e képződmények magassága, valamint a földrajzi szélesség befolyásolja: minél magasabb egy dűne, annál vékonyabb, s annál nagyobb távolság választ el egy-egy ilyen képződményt egymástól; ami a földrajzi szélességet illeti, a homokdűnék jórészt az egyenlítő területére csoportosulnak, amely a déli 30. fok és az északi 30. fokig húzódik.
Minél északabbra helyezkednek el a dűnék, annál kevésbé “testesek”, amit a kutatók a Szaturnusz elliptikus pályájával magyaráznak. Ennek köszönhetően ugyanis a Titán déli féltekéjén a nyár rövidebb, viszont intenzívebb. E régió ily módon szárazabb, kisebb a talaj nedvességtartalma is, így szárazabbak a homokszemcsék is, amelyeket könnyebben szállítanak a dűnéket “építő” szelek. Északon pedig a talaj nedvességtartalma miatt ugyanez sokkal nehezebb.
A tudósokat azért érdekli a Titánon képződő dűnék mérete, alakja, eloszlása és keletkezése, mert a Földtől eltérően nem szilikátok, hanem fagyott légköri szénhidrogének, mindenekelőtt metán alkotja a homokot. A dűnék kutatása arról is fontos adatokkal szolgálhat, hogy létezik-e a földi vízkörforgáshoz hasonlatos ciklus, amelyben a légkör metánutánpótlását a Titán felszínén lévő etán-tavak biztosítják.