Az Arizonai Állami Egyetem és a Coloradói Egyetem antropológusai három evolúciós rendszert vizsgáltak – a biológiait, a kulturálist és a környezetit – ahhoz, hogy jobban megértsék a humán ökológiát, különösen azt, hogy miként fejlődtek a vadászó-gyűjtögető népesség különböző populációi a késő pleisztocén időszakában (128 ezer és 11,5 ezer évvel ezelőtti periódusban) Eurázsia nyugati részén.
A multidiszciplináris kutatócsoport régészeti leletek alapján igyekezett feltérképezni, hogy az éghajlatváltozás hatására miként változott a különböző emberi populációk viselkedése százezernél is több esztendő leforgása alatt.
A vizsgálatok kimutatták, hogy az egyre hidegebbé váló klíma hatására a vadászó-gyűjtögető közösségeknek, beleértve a neandervölgyi embert és a Homo sapiens elődeit nagyobb területeket kellett bejárniuk élelem után kutatva. A nagyobb mobilitás gyakoribb találkozást és kereszteződést eredményezett a Homo sapiens és a Homo neanderthalensis között.
Julien Riel-Salvatore antropológus, a Coloradói Egyetem docense szerint az eredmények arra engednek következtetni, hogy a neandervölgyi ember az eddigi elképzeléseknél sokkal rugalmasabb és találékonyabb volt. “Bebizonyosodott, hogy állták az éghajlatváltozás csapásait, s amikor találkoztak a sokkal nagyobb lélekszámú modern emberrel, ismét alkalmazkodtak.“
A Homo sapiens lehetséges társként tekintett a neandervölgyi emberre, így az idők folyamán a Homo neanderthalensis egyszerűen “feloldódott” a Homo sapiens népességében. Ennek nyomát egyébként a mai napig viseljük.
