A XIX. század végén egy elmélet szerint még nem haltak ki a mamutok, s hogy alaszkai tundrában még mindig élnek. 1899-ben röppent fel egy pletyka Henry Tukeman vadásztól, hogy megölt egy mamutot, melyet a washingtoni Smithsonian Természettudományi Múzeumnak ajándékozott.
Az intézet később ezt a mítoszt tagadta, azonban csak fokozta az izgalmakat, hogy Charles Townsend Haskins biológus Alaszkába utazva úgy halotta az eszkimóktól, akik az állat agyaraival kereskedtek, hogy élnek még mamutok a környéken. A XIX. században több bejelentés is érkezett az orosz hatóságokhoz nagy bozontos állatokról, de tudományos bizonyíték sose került elő.
A Smithsonian Amerikai Nemzeti Múzeumban csontok mellett valóban őriznek mamutszövetek is, azonban ezek nem 1899-ben, hanem 1922-ben kerültek a mamutizmokat tartalmazó tégelyek a múzeum tulajdonába.
A közel többezer éves jó állapotban maradt mamuthúst valójában 1901-ben szelte a paleontológus Eugene Pfizenmayer egy fagyott állat bal lábszáráról.
A világ több pontján őriznek mamutból származó lágy részeket, amelyek a jeges talajban maradtak meg ilyen jó állapotban. Ezek jó mintát szolgáltathatnak a kihalt élőlények DNS-elemzéséhez.
A legtöbb mamutra Yakutiában a Berelek folyónál bukkantak rá körülbelül kilencezer csontot és több mint százötven halott állat “jégsírját” tárták föl.
1977-ben találták meg a Dima néven elhíresült gyerekmamut múmiát a Kolyma folyó mentén Szibériában. Dima nagyjából negyvenezer éves, de páratlanul ép állapotban maradt az utókorra.
AJÁNLOTT LINKEK:
Rövid cikk a washingtoni mamuthúsról (New Scientist)
Mamutok – angolul (Wikipedia)