A magyar és az európai politikai élet elmúlt harminc évének egyik legellentmondásosabb története kezdődött 1977-ben, amikor egy őszi napon két ország vezetői úgy döntöttek, szembeszállnak a természettel. Magyar részről Kádár János, csehszlovák részről Gustav Husak írta alá a közleményt, míg a két külügyminiszter, Lázár György és Lubomir Strougal a hivatalosan Gabcikovo-Nagymaros-vízlépcsőrendszernek hívott építmény megépítéséről szóló szerződést.
A vízlépcső megépítésének gondolata azért vetődött fel, mert az ipari rendszernek egyre több energiára volt szüksége, kézenfekvő volt vízerőművekben gondolkodni, annak ellenére, hogy a folyóvíz kis esése nem feltétlen erre predesztinál.
Már 1958-ban megszületett Csehszlovákia és Magyarország elvi álláspontja, amely tehát 1977-ben, a tervek elkészülte után véglegesedett a szerződés formájában. A vízlépcsőrendszer funkciója az elektromos áram termelése mellett a hajózás javítása, az árvízvédelem és a regionális környezet fejlesztése volt.
A magyar gazdaság ekkor válságban volt, erre volt egyfajta válasz az erőmű megépítése – a szerződés értelmében 1991-re állnia kellett volna. A létesítmény tervezett főbb egységei: a Dunakiliti mellett épülő mederzáró duzzasztómű, a Csallóközön végighúzódó üzemvíz-csatorna, közepén a bősi erőművel és Nagymaros térségében a nagymarosi vízlépcső.
Az 1980-as évek közepétől már erőteljes tiltakozások kezdődtek hazánkban, melyeknek három legfőbb oka a következő volt: egy hatalmas ivóvízbázis potenciális károsodásának félelme, a Budapest ivóvízellátását szolgáló jelentős mennyiségű, parti szűrésű kút potenciális károsodása és egy Európában egyedülálló vízi, illetve vizes ökoszisztéma károsodása.
1983-ban a Magyar Tudományos Akadémia is állásfoglalást adott ki, melyben kérték a munkák felfüggesztését. 1984-ben megalakul a Duna Kör, amely szamizdat röpiratokban tiltakozik a beruházás ellen. Végül 1989. május 13-án leállítják a magyar munkálatokat Nagymarosnál.
A legfőbb ok a terv elbukásában éppen a természetben keresendő: ahol nincs nagy esése a víznek, duzzasztásra, a természetes folyamatokba történő erőteljes beavatkozásra van szükség egy vízerőmű megfelelő működéséhez. A talajvíz ennek megfelelően felborítja a környezet vízháztartását. Kétségtelen, hogy az 1989-es leállás a politikai változásoknak is köszönhető volt, de a tiltakozás demonstrációk és aláírásgyűjtések formájában is folytatódott.
A másik oldalon viszont folytatódtak a munkálatok (a két ország között a tárgyalások 1990 és 1992 között nem voltak érdeminek nevezhetőek), az úgynevezett C-variáns mentén. Ráadásul 1992-ben Csehország és Szlovákia önállósodott, jogi bonyodalmakat okozva így az 1977-es szerződésnek. 1990-ben több mint kétmilliárd shilling kártérítés vállalásáról nyilatkozott a magyar kormány – ennyit fizettünk a kivitelezésbe bevonni kívánt osztrák cégnek.
Végül Szlovákia 1992. október 23-án megkezdte a Duna főmedrének elrekesztését (a dunacsúni terelőgát segítségével), a határfolyó vizének szlovák területre való egyoldalú elterelését az üzemvízcsatornában.
Az Antall-kormány az Európai Közösség Bizottságához fordult, ők pedig közvetítéseik után azt javasolták, az ügyben a két ország forduljon a Hágai Nemzetközi Bírósághoz.
A Hágai Per
A per 1993 és 1997 között zajlott. 1993 áprilisában írták alá a két ország Külön Megállapodását, amely kimondta, a vitát beterjesztik Hágának, és a döntéstől függetlenül folytatódnak a tárgyalások a vízrendszer aktuális kérdéseiről. Magyarország arra alapozta álláspontját, hogy a szocialista rendszer összeomlott, így a megépítésnek nem sok értelme van, ráadásul környezetvédelmi aggályok merülnek fel a Duna elterelésével kapcsolatban.
A magyarok által bemutatott videót itt megtekintheti!
Az ítéletet 1997. szeptember 25-én mondta ki a Bíróság, de annak értelmezése újabb vitákat generált. Nem igazán lehetett eldönteni, ki nyerte a pert. Bartos Gábor, a téma egyik szakértője így fogalmaz: „Arra a népszerű kérdésre: ki is nyerte meg a pert, leginkább úgy válaszolhatunk, hogy a nemzetközi jogászok, akik számára az Ítélet értelmezése és magyarázata számos publikációs lehetőséget biztosított. Az Ítélet megállapította, hogy az 1977-es Szerződés nem szűnt meg Magyarország 1992. májusi nyilatkozatával, s arra kötelezte a két országot, hogy továbbra is fenntartsa szervezett együttműködését a folyó közös szakaszának hasznosításában.”
Ugyanakkor a bíróság azt is kimondta, hogy nem lehet eltekinteni az 1977 óta bekövetkezett változásoktól, és a ténylegesen kialakult helyzetet kell kiindulópontnak venni. Azaz arra biztatta a feleket, hogy rögzítsék az alsó vízlépcső elhagyását és állapodjanak meg a C-variáns megfelelő üzemeltetéséről. De mindenekelőtt építsék be a rendszer üzemeltetési rendjébe az 1977 óta rohamosan fejlődött környezetvédelmi egyezmények és szabályok követelményeit.
Ezen belül a felek különös kötelezettsége, hogy újra megvizsgálják a bősi erőmű és az elterelés környezeti hatásait, s a vizsgálatok eredményei alapján a mellékágak és környezet ük optimális ökológiai állapotát biztosító vízhozamot vezessenek a Duna eredeti (eltereléssel érintett) medrébe és a mellékágakba.”
Ez azt jelentette, a megállapodás érvényben van, Szlovákiának joga van a C-variáns által végzett beruházások megfelelő működtetésére, de Magyarországnak is joga van az elterelt vízhozam birtoklására. Más megközelítésben: hazánk jogsértést követett el a szerződés megszüntetésekor, Szlovákia pedig a bősi erőmű egyoldalú beindításakor tette ugyanezt.
Az ítélet nem tartalmaz konkrét számokat, de leteszi a lantot a környezetvédelmi normák betartása mellett, valamint azt is leszögezi, hogy a két országnak egyenlő mértékben kell részesülni a megépült tárgyak előnyeiből, és elegendő vizet kell engedni a Duna eredeti medrébe.
A felháborodás az egész országot elérte – a Szomszédok is erről beszéltek:
1998. február 27-én Pozsonyban Horn Gyula és Vladimir Meciar megegyezett az ítélet végrehajtásáról. Ennek értelmében a magyar fél vállalta egy dunakanyari gát megépítését, valamint elfogadta a szlovák vízmegosztási javaslatot, amely a Duna-mederbe átlagosan 7,5% vizet irányoz elő.
A megállapodás után hatalmas tüntetéssorozat vette kezdetét, a Kossuth téren 40 ezren gyűltek össze és az SZDSZ, mint koalíciós partner sem tudta elfogadni a megegyezést. A keret-megállapodást végül nem írták alá, ráadásul új kormány alakult Magyarországon.
Az Orbán-kormány folytatta a tárgyalásokat, és megegyeztek a felek, mindketten összefoglalják javaslataikat. Mi 1999-re, a szlovákok 2000-re készültek el az anyagokkal.
A szlovákok kompromisszumos javaslattal álltak elő, és mi is kijelentettük, nem kívánunk Nagymarosnál vízerőművet építeni, és hajlandóak vagyunk tovább tárgyalni a szlovákokat emiatt, és a szlovák elterelés miatt minket ért károk tárgyában. Később északi szomszédaink ismét létfontosságúnak ítélték a Nagymarosnál megépítendő duzzasztót, így nem születhetett megállapodás.
2001-től 2006-ig alsóbb munkacsoportokban folytatódtak a kétoldalú tárgyalások, eredményt nem tudtak felmutatni. Kompromisszumot az Európai Unió Víz Keretirányelve adhat, amely vízgazdálkodási tervek készítését írja elő az érintett területeken, így a Szigetközben is.
2007. március 7-én a kormányküldöttségek felállítottak egy új munkacsoportot egy közös Stratégiai Környezeti Vizsgálat előkészítésére. Ez a mai napig az utolsó lényeges lépés Bős-Nagymaros, pontosabban Gabcikovo-Nagymaros ügyében.
Szlovákia jelenleg élvezi azt a helyzetet, hogy a Duna vízhozamának többségét felhasználva a saját hasznára termelhet áramot a bősi vízlépcsőn.
A Duna elterelése óta eltelt időben a vízhozam átlaga a pozsonyi mércénél 2106 m³/s, a rajkai mércénél 424 m³/s volt, ez a teljes hozam 20 százaléka. Az eltelt 6533 nap alatt a Dunán 1189 milliárd (1,1 billió) köbméter víz folyt le, amelyből a Duna szigetközi szakaszára csak 239 milliárd köbméter jutott, mert a szlovák fél 950 milliárd köbméter vizet terelt a bősi erőműre.
AJÁNLOTT LINKEK:
Egy kényszerházasság története
Minden Bős-Nagymarosról – az eredeti dokumentumok szövegeivel
A szlovák weboldal Bősről
Bős-Nagymaros története
