A hidegháború egyik legikonikusabb pillanata az volt, amikor Neil Armstrong 1969. július 20-án a Holdra lépett, beírva magát a történelemkönyvekbe. A szakértők többsége ma egyetért abban, hogy hiába ért el időben korábban sikereket a Szovjetunió, azzal, hogy az Egyesült Államok az Apollo-11 révén először tudott embert juttatni az égitestre, megnyerte a hírhedt űrversenyt.
A Holdon három év alatt hat misszió keretében összesen 12 amerikai férfi fordult meg, az utolsó landolást bő 50 éve, az Apollo-17-tel valósították meg 1972. december 11-én. Azóta nemhogy más űrszervezetnek, de még a NASA-nak sem sikerült újabb űrhajósokat juttatnia az objektumra. Ennek okai egészen prózaiak:
A finanszírozási problémák már a hidegháború idején megmutatkoztak, noha az Apollo-program keretében eleinte 20 küldetést terveztek, végül csak 17-et valósítottak meg. A korszakban az Egyesült Államok számára inkább számítottak fontosnak a Szovjetunióval való rivalizálásban elért eredmények, semmint a projekt technológiai és tudományos vívmányai, így az első landolást követően a program a döntéshozók szemében elvesztette lényegi szerepét.
Ezzel párhuzamosan a 20 milliárd dolláros összköltségű küldetéssorozat nemzeti támogatottsága is látványosan lecsökkent. A vietnámi háború, a polgárjogi mozgalmak időszakáról beszélünk, sokan nehezményezték, hogy míg Amerikában jelentős a társadalmi feszültség, elképesztő összegeket fordítanak egy távoli égitest látszólag értelmetlen elérésére.
Pedig az Apollo-programnak az erőfitogtatáson felül megannyi, ma is hasznosnak tekinthető eredménye volt. Az asztronauták mintákat hoztak el, úttörő méréseket és kísérleteket végeztek, a missziók előkészítése során pedig értékes fejlesztések zajlottak. Az Apollónak napjainkban olyan hétköznapi termékeket köszönhetünk, mint amilyenek a talpbetétek, a bébiételek, a füstérzékelők vagy a memóriahabok.
Vissza a Holdra
Az űrkutatás azóta is számtalanszor bizonyította, hogy a gyakori kritika ellenére igenis komoly haszna van. Bár az idegen élet keresésétől önmagában nem lesz jobb a Földön lakni, a kutatások során született egyéb felfedezések, a megfigyelésekhez szükséges technológiák idővel a laikus életére is kihatnak. Gondoljunk csak a wifire, amely a csillagászok munkája nélkül nem születhetett volna meg.
Az 1960-as és 1970-es évekhez képest ráadásul a 2010-es évekre az űriparnak óriási gazdasági jelentősége lett, a távközléstől a navigáción át a klímakutatásig számos szektor támaszkodik a világűrre. A piacon nemcsak olyan óriások vannak jelen, mint amilyen az amerikai SpaceX, immár magyar vállalatok is előretörőben vannak.
Az űrben emellett sok még a kiaknázatlan lehetőség, az aszteroidákon található nyersanyagok kinyerése például a távoli jövőben virágzó üzletággá nőheti ki magát. Nem csoda, hogy az elmúlt években újabb, ezúttal elsősorban az Egyesült Államok és Kína között zajló űrverseny kezdett el kibontakozni, amelybe a busás nyereség reményében magáncégek is becsatlakoztak.
Amerika legfőbb célja ismét az lett, hogy asztronautát juttasson a Holdra, sőt, a NASA a hosszú távú emberi jelenlétet és az első emberes Mars-missziókat is meg akarja alapozni.
A névválasztás nem véletlen, Artemisz (angolul Artemis) Apollón (Apollo) ikertestvére a görög mitológiában. Az üzenet egyértelmű: az új küldetéssorozat a korábbi, történelmi program méltó párja lesz.
Jim Bridenstine, a NASA 2018 és 2021 közötti főigazgatója már 2018-ban elmondta, hogy nem tudományos vagy technológiai gátjai voltak az újabb emberes Hold-missziónak, az okokat a politikai kockázatoknál kell keresni. Az asztronauták Holdra szállítása, illetve a szükséges technológiák létrehozása ma sem olcsó mulatság, viszont sokkal kisebb gazdasági kihívást jelent a folyamat, mint 50–60 évvel ezelőtt, és a kockázatok is sokat mérséklődtek. A folyamatot az Egyesült Államok újabb megközelítése is könnyíti: számos fejlesztést, így az űrhajók kidolgozását a NASA-nál hatékonyabban működő magánvállalatoknak, például a SpaceX-nek szervezik ki, ezzel nemcsak pénzt, hanem időt is spórolhat az űrhivatal.
Sci-fi-alkotók álma
Az Artemis-program a NASA egyik, ha nem a legnagyobb vállalkozása. A robotizált és emberi küldetések révén Amerika űrhajósokat juttatna a Holdra, űrállomást építene fel az égitest körüli pályán, egy bázist alapítana a felszínen, valamint a Holdtól indulva idővel a Marsra is asztronautákat küldene.
A történelmi missziókat a NASA nem egyedül tervezi kivitelezni, a már fentebb említett magáncégek mellett az Európai Űrügynökség, a Japán Űrügynökség és a Kanadai Űrügynökség is részt vesz a küldetésekben. A program keretében egy nemzetközi megállapodást is kidolgoztak, ez az Artemis Accords, amely a Hold, a Mars és más égitestek civil feltérképezését és használatát, a nemzetközi űrjogot hivatott rendezni.
Technológiai oldalról az Artemis legfontosabb elemei
- a Space Launch System (SLS) rakétarendszer,
- az Orion űrkapszula,
- a Lunar Gateway űrállomás,
- valamint a holdi leszállást segítő Human Landing Systems (HLS) rendszer.
A vonatkozó fejlesztéseket és teszteket – sok más területhez hasonlóan – a Covid-19-pandémia hosszú időre akadályozta, ami némi késést eredményezett az ütemezésben, de technikai, sőt, időjárási gondok is adódtak.
Az Artemis-1 végül 2022 novemberében indult el, a robotizált misszióban emberek nem vettek részt. A küldetés fő célja az SLS és az Orion együttes kipróbálása volt, a kapszula sikeresen megkerülte a Holdat, majd visszatért a Földre.
A program következő lépcsőfoka az Artemis-2 lesz, amelybe már emberek is bekapcsolódnak. A NASA idén április elején jelentette be, hogy ki lesz az a négy űrhajós, akik az Orion fedélzetén megkerülhetik égi kísérőnket. A csapat tagjai:
- Christina Koch amerikai villamosmérnök, aki a leghosszabb űrrepülés női rekordere;
- Victor Glover amerikai haditengerészeti pilóta, aki az Orion pilótája lesz;
- Reid Wiseman szintén haditengerészeti pilóta, a NASA veteránja és a misszió parancsnoka;
- valamint Jeremy Hansen korábbi pilóta, a Kanadai Űrügynökség tagja.
A 2024-re ütemezett küldetés több szempontból is történelmi lesz, először juthat el egy nő, egy afroamerikai, illetve egy kanadai a mélyűrbe.
Az újabb Holdra szállás az Artemis-2 keretében előreláthatóan 2025-ben jöhet el, a tervek szerint a misszióval első alkalommal léphet majd egy nő és egy nem fehér személy a Hold felszínére. 2028-ban az Artemis-4 legénysége már a Lunar Gateway-re dokkolhat – az űrállomás első elemeit 2024-ben bocsáthatják fel. Ekkorra elvileg már működhet a felszíni telephely, ez a bázis, valamint a Lunar Gateway pedig a későbbiekben nagy segítséget jelenthet a NASA-nak, hogy a 2030-as évek elejére eljuttassa asztronautáit a Marsra.
Űrszövetségek kora
Ahogy a 20. századi, úgy a 21. századi űrversenyben sem csupán Amerika küzd a Hold meghódításáért. A legfőbb rivális ezúttal Kína, amely orosz támogatással próbál új, a NASA nemzetközi rendszerét ellensúlyozó szövetséget kiépíteni.
Az elmúlt időszakban kiéleződött az ellentét Kína és az Egyesült Államok között, ennek következményei pedig a világűrben is tetten érhetők. Az amerikai és orosz együttműködéssel üzemelő Nemzetközi Űrállomás (ISS) ugyan formálisan véget vetett az első űrversenynek, a programban Kína amerikai nyomásra nem vehet részt, ezért az ázsiai ország saját űrállomás építésébe kezdett. Ez a Tienkung, amelynek központi modulját 2021-ben indították el.
Eközben Oroszország és az Egyesült Államok viszonya is sokat romlott, a folyamatot pedig az ukrajnai háború csak még súlyosabbá tette. Noha Oroszország egy ideje mutatta jelét, hogy kilépne az ISS együttműködéséből, az invázió és a szankciók bevezetése óta a helyzet még egyértelműbb lett.
Bár Oroszország esetenként még bejelent hangzatos űrbéli terveket, egyre kevésbé számít nagyhatalomnak a világűrben – a szovjet idők rég elmúltak. Ehelyett Kína vette át a szerepét, a közös ellenfél pedig egymáshoz terelte Amerika két riválisát. Az új szövetség a Holdon is versenyhelyzetet teremt: Kína az utóbbi években több robotizált küldetést is elkezdett az objektumon, Oroszországgal közösen 2021-ben pedig aláírt egy memorandumot a Nemzetközi Holdkutató Állomás létrehozásáról. Az égitest déli pólusára tervezett telephely a 2030-as években épülhet fel.
Napjaink űrversenye immár nem pusztán az erőfitogtatásról szól: a Föld körüli régióban való jelenlét kiemelt katonai és gazdasági előnyt jelent, az égitestek jövőbeli kiaknázásában pedig még ígéretesebb lehetőségek rejlenek. Gondoljunk csak bele, mekkora hatalma lesz annak a nemzetnek vagy vállalatnak, amely nagy mennyiségben képes kinyerni, illetve bolygónkra hozni ritka, az ipar számára különösen értékes nyersanyagokat.
Ez esetenként már most konfliktusokhoz vezet, a műholdellenes fegyverek tesztjei például rendszeresen felháborodást keltenek az űrben érdekelt országok körében – részben azért, mert a kísérletek során felszabaduló törmelékek fokozzák az űrszemét problémáját.
Egyelőre nem úgy tűnik, hogy a világűrben zajló rivalizálás kedvezne az űrjog alakulásának. Sőt, mélyülő ellentéteknek lehetünk tanúi, így kérdéses, hogy mindez miként hat majd a földi életünkre.
