Sokan talán már nem is emlékeznek arra, hogy a Rebellion mennyire jól hangzó név volt a videójáték-fejlesztő cégek körében a 90-es évek végén. Előbb megcsinálták az Alien vs. Predatort, majd annak még sikeresebb folytatását, hogy aztán filmes játékadaptációkra nyergeljenek át (Mission Impossible, The Mummy). Kicsivel később, 2005-ben elkészítették azt a videójátékot, amit felemlegetve ma már sokan azonnal rávágják: ez a Rebellion játéka. A Sniper Elite egészen szép sikereket ért el bő 20 évvel ezelőtt, a közel sem végtelen büdzsével dolgozó britek pedig felültek a II. világháborús vonatra, és szép sorban négy folytatást is kiadtak a franchise égisze alatt.
Az ötödik felvonás (egy VR-alapokra épített részt követően) május 26-án került a boltokba, ezúttal a II. világháború végére, a francia hadszíntérre repítve a játékosokat, ahol egy titkos náci projekt után kell nyomozni – miközben nem kevés holttestet hagyunk magunk után. Tesztünk a PlayStation 4 verzió alapján készült.
A híd túl messze van
1944-et írunk, Karl Fairburne-t, a német születésű, de a nácik eszméit mélyen megvető mesterlövészt Franciaországba küldik, ahol az ellenállók közlik vele: a megszállók egy titkos, Kraken-hadművelet néven emlegetett fegyveren dolgoznak. Hősünk feladata, hogy a lehető legtöbb információt begyűjtse a projektről. A történet felejthető, egyértelműen a játék leggyengébb pontja, amin a gyenge dramaturgiával felvázolt átvezető jelenetek csak tovább rontanak. Karakterünk árnyalásával, a figura motivációival sem vesződtek sokat a készítők, a „piszkos nácik” jelzővel, amit sokszor emleget, könnyen összefoglalhatjuk, milyen mélységeket érint a SE5.
Szerencsére a játékmenet menti a menthetőt, kezdve a rendelkezésünkre álló nyolc pályával, amik kellően változatosra sikeredtek. Többek között bejutunk hatalmas erődítményekbe, felrobbantunk acélkohót, francia falvak virágos mezőin bujkálunk a német őrjáratok elől. Az előző részekhez képest ráadásul nagyot nőtt a bejárható játéktér, például partra szállunk a csónakunkkal, majd meglátunk a távolban egy hatalmas kastélyt, ami a nácik kezében van. Az impozáns építményt ráadásul nemcsak szemügyre vesszük, de be is jutunk a falak közé, az odáig vezető út pedig hosszú és tartalmas – és nem utolsósorban veszélyes. Egy-egy pálya teljesítése akár másfél órát is igényelhet, persze csak akkor, ha minden mellékküldetést teljesítünk.
Fairburne-t irányítva szabad kezet kapunk: a térkép ugyan jelöli a feladatok pontos helyét, de az odajutást teljesen ránk bízza a játék. Miközben settenkedünk a német katonák mellett, kihallgathatunk beszélgetéseket, az így megszerzett információk pedig újabb küldetéseket eredményezhetnek. Ezek kétségtelenül színesítik a játékmenetet, az élményt pedig nagyban növeli, hogy szabadon felfedezhetjük a francia vidék vérrel és lőporral borított tájait.
A pályák általában két megközelítéssel teljesíthetők:
- csendben lopakodva érjük el céljainkat, kivárva a megfelelő pillanatokat a lövésekre,
- vagy gépfegyvert ragadunk, és óriási robajjal lemészárolunk mindenkit, aki az utunkba kerül.
A második módszernek csak a nehézségi fokozatok szabnak határt: már közepes szinten is a csendes, megfontolt gyilkolás ajánlott, mert egy rosszul irányzott lövéssel úgy felborzoljuk a német katonák kedélyét, hogy tucatjával rontanak ránk. Hasznos kiegészítő a távcsövünk, amivel a pályák elején feltérképezhető, hol vannak elszórva ellenfelek, és amennyiben bejelöljük őket, a térkép folyamatosan jelzi a tevékenységüket. A lopakodást segíti, hogy karakterünk tud az ablakpárkányon, ereszen mászni, kötélpályákon lecsúszni, lehetőséget adva egy-egy német tiszt megközelítésére. Ezek a Hitman– vagy Splinter Cell-játékokra jellemző megoldások ugyanakkor elég kezdetlegesnek hatnak, az irányítás nem túl felhasználóbarát ezeknél a részeknél.
Újdonság, hogy Fairburne már képes átlátni a falakon (ez a megoldás a The Last of Us „hallgatózására” emlékeztet), így kifigyelve, hol rejtőznek, milyen mozgásokat követnek a németek. A csendes gyilkolás egy idő után annyira a játék fő elemévé válik, hogy elfelejtünk mesterlövészként gondolkodni, noha a játék számos módszert kínál erre a szegmensre is. Például csaphatunk zajt generátorok megbuherálásával, hogy a lövéseink ne hallatszódjanak. Ez amiatt sem elhanyagolható, mert bekerült egy új játékmód a kampányba, az Axis Invasion, ami indításkor ki-és bekapcsolható. Lényege, hogy egy másik játékos náci mesterlövészként kapcsolódhat be a kampányba, miközben mi tesszük a dolgunkat.
Ez komoly lökést ad ahhoz, hogy ne váljon repetitívvé, netán túl könnyűvé a játék, mert a mesterséges intelligencia által vezérelt ellenfeleink többnyire ostobán viselkednek. A játékmód külön elérhető a menüből, ha esetleg mi is szeretnénk megkeseríteni valaki egyjátékos kampányát – elmondható, hogy ez kifejezetten szórakoztató része lett a SN5-nek. Ide kapcsolhatjuk a kétfős kooperatív módot is, mikor összedolgozva kell a feladatokat teljesíteni, ami szépen kiegészíti az egyjátékos módtól kapott élményt.
A fegyvernepper
A játékba ezúttal is visszakerült a fegyverek fejlesztése, amit a pályákon elszórt munkapadokon végezhetünk el. Mindent alakíthatunk a mordályokon kezdve a torkolattól a töltényekig. A megoldás erősen hajaz a Red Dead Redemption 2-ben látottakra, igaz, itt a fegyvereink nem romlanak el az idő előrehaladtával. A korhű megvalósításra némileg fittyet hánytak a Rebellion fejlesztői, ugyanis annyi, már-már futurisztikus módosítás áll a rendelkezésünkre, hogy ezt látva 1944-ben a német vezetés karakterünk fegyvertechnikai képzettsége után érdeklődött volna a legélénkebben. Én egy idő után viszont letettem a fejlesztésekről, ugyanis csak nehezen érzékelhető a különbség egy alap és egy kimaxolt Springfield mesterlövész puska között.
Kapunk képességpontokat is, hiszen a missziók teljesítése és a német katonák likvidálása után XP-vel jutalmaz a játék. A pontokat három képességfán oszthatjuk szét (közelharc, felszerelés, fizikai állapot), és ennek eredményeként gyorsabban tölthetünk újra, hosszabb ideig tudunk sprintelni, esetleg több felszerelést vihetünk magunkkal a küldetésekre. Egyik sem nélkülözhetetlen a kampány teljesítését nézve, így egy idő után – ahogy a fegyverfejlesztés – ez is inkább nyűggé, mintsem hozzáadott értékévé válik a játéknak.
Becstelen brigantyk
A Sniper Elite 5 nem hagyta el az előző részekben megismert, ma már a játék védjegyének számító röntgen-kameramódot sem, mikor egy jól irányzott lövés után az idő lelassul, a kilőtt golyót pedig egészen az áldozatunk valamely belső szervéig „kísérhetjük”. A brutális animáció nem minden lövésnél érhető el, de kiemelendő, hogy most már a közelharcnál is találkozhatunk ezzel a megoldással, ha épp kést ragadunk. Talán ez lett a Sniper Elite 5 leglátványosabb része, minden eddiginél gyomorforgatóbb módon érnek célt a töltények.
Ha úgy döntünk, egy magaslati pontról tervezzük megtisztítani a francia kisvárosokat a németektől, „gyönyörködve” az effektben, a játék gyorsan közbeszól. Ha figyelünk is mindenre (akkor lövünk, ha épp elnyomja a zajt egy repülőgép), a német hadsereg nagyjából három perc után megtalál minket, és csőstül jön a baj. Ha végzünk az erősítéssel, akkor tankokat küldenek a nyakunkba, éppen ezért nem éri meg csak mesterlövészkedni a pálya egyik szegletében.
Eredményt ugyanakkor nem csak az ellenfelek becélzásával érhetünk el: a pályákon találhatunk különféle tárgyakat, amiket ügyesen kihasználhatunk. Ha pontos lövést adunk le egy teherautó motorjára, a robbanás több német katonát ártalmatlanná tesz, de hatalmas csillárokat, magasban lógó építőanyagokkal teli ládákat is rádobhatunk az ellenfeleinkre. Bizonyos mellékküldetéseknél még pohárba tett méreggel is kiolthatjuk magas rangú náci tisztek életét. Ezek mind remek megoldások, amikhez a mesterséges intelligencia nem tud felnőni. A fejlesztők bármennyire igyekeztek, aranyhal memóriával rendelkező ellenfeleink néha akkor sem vesznek minket észre, ha három centire vagyunk tőlük. Szintén legyintenek arra, ha társaik szó nélkül eltűnnek a késünk pengéjének hathatós közreműködésével, ők csak folytatják tovább a mászkálást.
A grafikai kettőség szintén a játék gyenge pontjai közé sorolható: a Sniper Elite 5 mindaddig remekül néz ki, míg a gyönyörűnek ható pályaelemek jó messze vannak. Mihelyst közelebb megyünk, maszatos textúrákat, a mostani grafikai standardokat meg sem közelítő képi világot kapunk. A karakterábrázolás szemfájdítóan idejétmúlt, nem beszélve a szinkronról, ami szintén nem üti meg a 2022-es szintet. Néhol döbbenetesen csúnya a játék, máshol pedig ámulunk azon, milyen zseniálisan játszottak a fejlesztők a fény-árnyék effektekkel.
A fegyvertelen katona
A megjelenést követő napokban legalább három javítás érkezett a SE5-höz, tekintve azt az óriási mennyiségű hibát, amivel együtt kiadták a játékot.
- Falon átlövő német katonák.
- Beragadó karakterek.
- Eltűnő fegyver a kézből.
- Hangeffektek és szinkron teljes hiánya.
- Pályáról „kicsúszó” tisztek.
- Levitáló fegyverek és ellenfelek.
A lista ennél is hosszabb, ami nagyot ront a játék élvezeti értékén, de a fejlesztők az elkövetkezendő hetekben jó eséllyel orvosolják majd ezeket a malőröket.
A Sniper Elite 5 ezekkel együtt sem rossz játék, de megjelenési áron (ami mint minden hasonló címnél, most is 20 ezer forint körül mozog) erősen meggondolandó vétel. Nem a bugok vagy a silány grafika miatt, hanem azért, mert a játék alig fejlődött valamit a negyedik rész óta. Ugyanazokkal a formulákkal dolgoztak a Rebellionnál, a játékmenet csak alig érezhetően fejlődött. Persze ez még mindig szórakoztató lesz a játékosoknak, és a II. világháborús címek manapság ritkábbak, mint valaha. De hiába Franciaország, ellenállás, titkos náci projektek leleplezése, az igazi forradalom elmarad a Sniper Elite 5 esetében. Egy nagyobb leárazást követően azonban remek szórakozást ígér 10–12 órára.
A Sniper Elite 5 május 26-án jelent meg PC-re, régi és jelenlegi konzolgenerációra egyaránt. Tesztünket a PlayStation 4-es verzió alapján készítettük.
