A szovjet űrprogramban semmiről sem feledkeztek meg, sőt, még az űrhajósok kezébe is fegyvert nyomtak: Gagarin és korai utódai túlélőkészletében egy mezei Makarov (PM) foglalt helyet – ugyanaz, mint amit a szovjet rendőrök is használtak, 1986-tól pedig húsz éven át a TOZ 82 kódnevet viselő, a visszatérés után a szibériai tajga vadállatai ellen való önvédelemre kifejlesztett, jókora, kihajható késsel (!) is felszerelt pisztoly volt a kozmonauták legjobb barátja.
Volt azonban még egy fegyver, amiről igen kevés helyen esik szó, ez pedig
1984-ban, a hosszú távon használható űrállomások úttörője, a Mir első terveinek megszületésekor a Szovjet Katonai Akadémia tudósai rukkoltak elő az apró, ezüstszínű fegyverrel, ami első pillantásra egy James Bond- (vagy nkább Austin Powers-) film kelléke is lehetne. Célja az esetlegesen feltűnő ellenséges optikai rendszerek megsemmisítése volt, fényét pedig egy eldobható pirotechnikai töltetek adták – elég erősek ahhoz, hogy a fegyver húsz méteres távolságból is elérhesse a célját.
A Szovjetunió gyengülése aztán betette a kaput a fejlesztésnek, így a sorozatgyártási tervekből nem lett semmi. Az 1986-ban építeni kezdett Mir űrállomás egészen 2001-ig, sokszor amerikai űrhajósokkal a fedélzetén, illetve amerikai űrrepülőgépekkel a dokkban teljesítette feladatát, utódja, a tizenhat ország részvételével működő Nemzetközi Űrállomás pedig 1998 óta bővül, fegyverekre pedig egyszerűen nincs szükség.
A csodapisztoly ma a Nagy Péterről elnevezett moszkvai katonai akadémia és múzeum gyűjteményének megbecsült darabja.
A lézerpisztoly megszületése után egy dobtáras lézerrevolver is (a fenti kép közepén) született, melyet tervezői szerint egyszerűen orvosi eszközzé alakíthattak volna, de ez is gyorsan eltűnt a szovjet történelem süllyesztőjében, és sosem lépett túl a prototípus fázison. Talán jobb is így, hiszen a Csillagok háborújába illő fedélzeti űrcsaták hasonló amerikai fegyver nélkül csak pár másodpercesek lettek volna.
