Forma-1

A Forma-1 mogorva világbajnoka, aki Räikkönennél is jobban utálta a felhajtást

„Az emberek azt mondják rám, antiszociális vagyok, pedig ez nem igaz. Elismerem, mérhetetlenül bosszant, mikor folyton csörög a telefonom, és újságírók bombáznak a kérdéseikkel. Azt is utálom, amikor a magánéletembe próbálnak beférkőzni.

Vannak olyan társaim, akik órákig állják a rajongók rohamát, én meg legszívesebben menekülnék a felhajtás elől. Érzem, ahogy megy fel bennem a pumpa, és ha valaki csak hozzámér, már robbanok. Ennél még azt is jobban viselném, ha bezárnának egy kis cellába. Sőt, biztos, hogy élvezném, de csak addig, amíg egyedül vagyok, és nincs körülöttem senki

Ha az iménti idézetet felolvasnánk Forma-1-es rajongóknak, erős a gyanúnk, hogyan sokan éreznék azt, tökéletesen illik a leírás a finnek világbajnokára, Kimi Räikkönenre. Hiszen a Jégember becenévre hallgató pilóta látványosan feszeng minden kötelező programon, cserébe viszont kérlelhetetlenül őszinte, és lazán kioszt bárkit, legyen az egy szerinte hülyeséget kérdező újságíró, vagy a hibázó csapata.

És rajta is azt érezni, hogy a versenypálya az ő éltető közege, és onnantól kezdve, hogy kiszállt az autóból, legszívesebben egyből repülőre ülne, ahol aztán egy vodkát lehúzva próbálna szabadulni a munkájával járó felhajtástól.

Lelőjük a poént: az 1960-as, 1970-es éveknek is megvolt a maguk Räikkönenje a Forma-1 világában, akit úgy hívtak, hogy Denny Hulme, tőle származik az idézet. A Medve, ez volt a beceneve, ami mogorva, barátságtalan természete miatt ragadt rá.

Hogy egy antiszociális, a felhajtástól irtózó sportoló is lehet nemzeti hős, valamint milliók példaképe, arra Räikkönen tökéletes példa, de Hulme is ebbe a kasztba tartozik, hiszen ő Új-Zéland egyetlen Forma-1-es világbajnoka.

Egy második világháborús hős fiaként lett maga is körülrajongott ember, apja, Clive ugyanis a Kréta szigetén vívott véres csatában mutatott bátorságáért (harmincnál is több német mesterlövészt ölt meg, mielőtt megsebesült) megkapta a Brit Birodalom legmagasabb rendű katonai kitüntetését, a Viktória-keresztet.

Danny gyerekként folyton ott sertepertélt a dohányfarmot üzemeltető apja körül, és a vezetés már akkor is érdekelte, először csak az apja ölében ülve leste el a fortélyokat, hatévesen viszont már egyedül tekerte a kormányt a családi teherautóban. A tanulás nem igazán érdekelte, szívesebben halászott, vadászott vagy buherálta a teherautót, 17 évesen ott is hagyta az iskolát, és inkább beállt teherfuvarozónak.

A hosszú utak alatt arról ábrándozott, hogy híres versenyző válik majd belőle, és első lépésként az összekuporgatott pénzéből megvette az első autóját, amivel helyi versenyeken és vezetéstechnikai teszteken vett részt. Hulme 23 éves volt, amikor apjával közösen vett egy F2 Cooper versenyautót, amit ő maga szerelt, és az autóba mezítláb szállt be, mert úgy gondolta, akkor jobban érzi a pedálokat.

Az egyedi technika bevált, Hulme ugyanis George Lawtonnal holtversenyben első lett egy új-zélandi versenyen, ahol a nyeremény egy egyéves, európai ösztöndíj volt, ezzel próbálták beindítani a helyi tehetségek karrierjét

Hulme így Lawtonnal együtt Londonba került, ahol honfitársuk, a Forma-1-ben szereplő Bruce McLaren karolta fel őket, aki szintén az ösztöndíj révén kapott esélyt arra, hogy a legjobbakkal versenyezhessen.

Az európai kaland első éve tragikusan zárult, a dániai Roskildében rendezett F2-es versenyen Lawton balesetet szenvedett, és Hulme karjai között halt meg – 21 évesen. A vagány és tehetséges Lawton halálának még tragikusabb színezetet ad, hogy Dániában már úgy versenyzett, hogy aláírt szerződése volt egy Forma-1-es csapattal a Lombank Trophy nevű viadalra, amely ugyan hivatalosan nem számított bele a világbajnokságba, de a szabályok és a körítés is olyan volt, mintha F1-futam lenne.

Hulme-ot letaglózta barátja halála, de milyen az élet: a Yeoman Credit Racing Team felajánlotta neki a beugró szerepet, ő pedig élt a lehetőséggel, és az ötödik helyen végzett.

1961-ben Hulme debütált a Le Mans-i 24 óráson, valamint kipróbálta magát a Formula Junior-sorozatban, ahol egy olaszországi második hely is összejött neki, de mivel folyamatosan anyagi problémákkal küzdött, dolgoznia kellett, hogy finanszírozni tudja a versenyeket.

Így ismerkedett meg az akkor kétszeres Forma-1-es világbajnok Jack Brabhammel, aki nemcsak szerelőként adott neki munkát, hanem az általa tervezett versenyautókat is a rendelkezésére bocsátotta. Az 1963-as Formula Junior-idényben a Brabham-csapat színeiben Hulme megmutatta, hogy milyen potenciál van benne, a 14 versenyből hetet ő nyert, így az összetett második helyén zárt.

Egy évvel később két versenysorozatban is megszorongatta főnökét, Brabhamet, aki nem várt tovább, és 1965-ben megadta a lehetőséget Hulme-nak, hogy bemutatkozzon a Forma-1-ben.

Első idényében összesen hat versenyen indult, második futamán, Franciaországban negyedik lett, a hollandiai Zandvoortban pedig ötödik.

1966-ban már a teljes idényre, mind a kilenc futamra ülést kapott Brabhamtől, és úgy végzett 18 pontjával a negyedik helyen, hogy azon a négy versenyen, amit befejezett, mindig dobogós volt, egyszer második, és háromszor harmadik. A világbajnok Brabham lett, Hulme pedig olyan neveket előzött meg, mint Graham Hill, Jim Clark vagy Jackie Stewart, akik hárman összesen hét vb-címet szereztek karrierjük során. Hulme sokoldalúságát mutatja, hogy ugyanebben az évben az amerikai Ken Milesszal párban Le Mans-ban a második helyen végzett.

Hulme és Brabham is meglehetősen szótlan figura volt, alig-alig beszéltek egymással, de a kettőjük közti, amúgy is erősen limitált kommunikáció az 1967-es idényben gyakorlatilag megszűnt, miután ők ketten harcoltak a világbajnoki címért.

A Repco-motorral hajtott Brabham-autók nem számítottak a leggyorsabbnak a mezőnyben, de megbízhatóak voltak, ami hatalmas kincs egy technikai sportban.

Hulme már az idénynyitó, Dél-Afrikai Nagydíjon is megszerezhette volna első Forma-1-es győzelmét, de az élen haladva meg kellett állnia, hogy pótolja a kifogyott fékfolyadékot, így végül negyedikként intették le.

A következő versenyen, Monte-Carlóban viszont már senkit nem engedett maga elé Hulme, de a győzelmét beárnyékolta, hogy a második helyen autózó Lorenzo Bandini tragikus balesetet szenvedett; bár az égő autóból ki tudták húzni az eszméletlen Ferrari-pilótát, testének a 70 százaléka megégett, és három nappal később belehalt sérüléséibe.

Hulme a folytatásban szorgalmasan gyűjtögette a pontokat, a németországi Nürgburgringen aratta második győzelmét, és további hat alkalommal állt a dobogón. Majdnem napra pontosan 53 éve, 1967. október 22-én, a Mexikói Nagydíjon Hulme-nak egy harmadik hely is elég volt ahhoz, hogy Brabhamre öt pontot verve megnyerje a világbajnokságot.

Hiába nyert a Lotus skót legendája, Jim Clark egymaga annyi futamot, mint Hulme és Brabham összesen, ezen felül csak kétszer zárt pontszerző helyen, így az összetettben be kellett érnie a 3. hellyel.

Hulme újdonsült világbajnokként egyből a reflektorfénybe került, de pont ez volt, amitől távol akarta tartani magát. A félénk és érzékeny klasszis, ha meg kellett jelennie valahol, egyből felvette a mogorva medve-stílust, hogy ezzel próbálja elijeszteni magától az embereket.

A Forma-1-es szakíróktól kétszer kapta meg a citromdíjat, mivel őt tartották a legkevésbé együttműködő és kommunikatív versenyzőnek, de ő ilyen volt, ha valamiről véleménye volt, azt őszintén elmondta, viszont nem akart senkivel sem jópofizni, és nem tolerálta, hogy azok, akik korábban ignorálták, világbajnokként hirtelen megpróbáltak közel kerülni hozzá.

Ha az embereket kerülte is, a díjakat azért átvette, és Új-Zélandon nem volt kérdés, hogy ő lesz az Év Sportolója, miután 1967-ben a Forma-1-es világbajnoki címe mellé még fel tudott mutatni egy negyedik helyet pályafutása első Indianapolis 500-as versenyén, és másodikként zárt az egy évvel korábban életre hívott, Canadian-American Challenge Cup nevű versenysorozatban.

Világbajnokként csapatot váltott, és otthagyta Brabhamet, hogy honfitársa, Bruce McLaren istállójában folytassa. Bár az idény második futamán, Spanyolországban második lett, Hulme a McLarennel sokáig nem tudta visszaküzdeni magát a dobogóra, és ugyan az utolsó négy versenyből kettőt is megnyert, 33 pontjával harmadik lett a két brit, a második vb-címét besöprő Graham Hill és Stewart mögött.

Az Indy 500-ban ismét egy negyedik hely jutott neki, a Can-Am-sorozatban viszont három versenyt megnyerve az élen végzett, a címvédő csapattársát, McLarent megelőzve.

Két új-zélandi legenda az autósport világából: Hulme és McLaren. Fotó: Bernard Cahier/Getty Images

Az 1969-es Forma-1-es szezonban Hulme csak az első és az utolsó versenyről őrizhetett kellemes emlékeket, Dél-Afrikában harmadik lett, Mexikóban pedig győzött, de volt egy olyan időszak, amikor öt futamból négyet sem tudott befejezni, 20 pontjával pedig nem tudott beleszólni az elsőségért szóló küzdelembe, igaz, a címvédő Hillt így is megelőzte.

A következő idény a fizikai és lelki fájdalmakról szólt: Hulme ugyan második lett Dél-Afrikában, de később egy hónapot ki kellett hagynia, mert az Indy 500 edzésén a tanksapka lerepült az autójáról, ő pedig súlyos égési sérüléseket szerzett a két kezén.

Ennél is komolyabb megrázkódtatás volt számára, hogy McLaren egy angliai Can-Am-teszten halálos baleset szenvedett, és a barátja elvesztése után Dennyben komoly kétségek merültek fel, hogy visszaüljön-e a versenyautóba.

Végül úgy érezte, tartozik annyival McLarennek, hogy folytassa, és tapasztalatait felhasználva egyben tartsa a gyász miatt megrendült csapatot.

Az idény második felében háromszor is harmadikként intették le, így negyedik lett az F1 pontversenyében, ahol megint elmondhatta, hogy jobban zárt, mint az aktuális címvédő, Stewart, valamint korábbi főnöke-mentora-ellenfele, Brabham. Az igazi terepe azonban a Can-Am volt, ahol McLaren halála miatt nem volt komoly riválisa, hat futamot behúzva, immár másodszor lett sorozat bajnoka – több pontot szerezve, mint a második és a harmadik együttvéve.

Az erősen felejthető 1971-es F1-szezon (nulla dobogós helyezés, mindössze 9 pont) után az 1972-es idényben ismét a régi Hulme-ot láthatták a rajongók, Dél-Afrikában győzött, és összesen további hét alkalommal fért be az első háromba, köztük az utolsó négy versenyen, így Emerson Fittipaldi és Stewart mögött harmadik lett a pontversenyben.

Utolsó két Forma-1-es szezonjában Hulme még két futamgyőzelmet aratott (1973: Svéd Nagydíj, 1974: Argentin Nagydíj), de a 40-hez közeledve, és a versenyzők szövetségének elnökeként egyre többször fejezte ki aggodalmát imádott sportága növekvő veszélyei miatt.

Hulme úton utolsó győzelme felé az 1974-es Argentín Nagydíjon. Fotó: Bernard Cahier/Getty Images

Az autók egyre erősebbek és gyorsabbak lettek, a versenyzők pedig a határokat feszegetve minden alkalommal vásárra vitték a bőrüket a száguldó koporsókban.

1974-ben Hulme Lawton és McLaren után újabb barátját vesztette el, amikor korábbi csapattársa, Peter Revson a Dél-Afrikai Nagydíj edzésén a korlátnak csapódott, és mire kimentették az égő roncsból, már halott volt.

Az idény végén Hulme világbajnokként, száztizenkét versenyen elért nyolc futamgyőzelemmel és harminchárom dobogós helyezéssel búcsúzott el a Forma-1 világától, de az autósporttól nem szakadt el.

Túraautó- és kamionversenyeken indult, ennek az időszaknak a legnagyobb eredménye az volt, amikor 1986-ban, Jeff Allammel párban megnyerte a Silverstone-ban rendezett Tourist Trophy nevű versenyt, amely az Európai Túraautó Bajnokság egyik futama volt.

Egy ilyen életút végén szinte törvényszerű, hogy Hulme-ot verseny közben érte a halál: 1992-ben, az ausztráliai Bathurst 1000 nevű túraautó-viadal közben szívrohamot kapott 300 km/órás tempónál, és bár annyira még a tudatánál volt, hogy képes legyen a BMW M3-ast nagyjából kontrolláltan, a pálya mellett megállítani, az életét már nem tudták megmenteni. Új-Zéland nemzeti hőse mindössze 56 éves volt.

Bármennyire is morbidan hangzik, az ő korszakában ez szinte nyugdíjas kornak számított (McLaren 32, Revson 35, 1970 posztumusz F1-világbajnoka, Jochen Rindt 28 évesen szenvedett halálos balesetet), és sokat elmond a Forma-1 hőskoráról, az akkori állapotokról, hogy Hulme volt az első olyan korábbi F1-es világbajnok, aki természetes halált halt.

Kiemelt kép: Paul-Henri Cahier/Getty Images

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.