Emlékszik még arra, hogy mi történt picivel több mint két éve, 2016.12.10-én?
Huh, hát ha jól rémlik, akkor játszottam legutóbb az NB I-ben: Miskolcon, a DVTK ellen játszottunk, ki is kaptunk.
Így van. Hosszú utat tett meg azóta.
Igen, nagyon távolinak tűnik már Gyirmót.
Hogyan gondol vissza azokra az időkre, így, 22 évesen, amerikai kupagyőztesként, főcsoportdöntősként, a Kansas City egyik alapembereként?
Szerettem ott játszani, azért is jöttem haza, hogy pályán legyek. Nagyon kedvesek voltak velem, sokat köszönhetek a vezetőségnek, az edzőknek és a csapattársaimnak is. Viszont nagyon örülök, hogy vissza tudtam kerülni Amerikába.
Magyarországon nem mindenhol kapott lehetőséget.
Gyirmót előtt játszottam a Vasasnál. Vagyis játszottam volna, sok esélyt nem kaptam. Úgy terveztük, szokom az iramot, és játszom, amennyit csak tudok. Hát nem jött be.
A 2016-os nyári átigazolási időszak utolsó napján csak sikerült eligazolnia, így a Vasastól nulla meccsel búcsúzott.
Ha valamikor ki kell emelnem édesapám, Sallói István segítségét, akkor az az a nyár. Az ő segítsége nélkül ott ülhettem volna fél évig. Elég jó kapcsolatai vannak szerencsére a Magyar Labdarúgó Szövetségben, így egy nap alatt el tudtuk intézni a papírmunkákat, és Gyirmótra kerültem.
Számos interjúban megemlíti, hogy mennyire fontos az édesapja a karrierjében és az életében. Azt is elmondta már, hogy nem egyszer támadták meg azzal, hogy biztos csak miatta, az ő múltja miatt tart ott, ahol. Most hogy érzi, sikerült elégtételt vennie?
Igen. Az igaz, hogy édesapám válogatott focista volt az ő idejében, és az is, hogy sok embert ismer, jók az összeköttetései. De mindig jót nevettem, ha kaptam egy-egy ilyen szúrást olyan emberektől, akik nem értik: hiába tolnak be valahova, ha ott nem bizonyítasz.
Ha látják, nem ütöd meg a szintet, két nappal később már nem játszol. Ilyen egyszerű. Apa ezért engem soha, sehova nem tolt be. Amerikában talán most meg tudtam mutatni, tényleg van bennem valami.
Itthon megkapja, hogy alacsony és vékony.
Nehéz ezzel mit kezdeni, az egész családom vékony. Apukám, anyukám, nővérem, mindenki. Én nem tudok hízni, pedig őrült sokat eszem. Ez genetika, simán beülhetek éjjel a McDonald’s-be, egy deka nem menne rám.
Csak lőtt 11 gólt az alapszakaszban, hármat pedig a rájátszásban.
Nagyon sokat dolgoztunk már kint dietetikussal, segítettek is felszedni izmot, de soha nem leszek az az erős-izmos fazon. Az idén már látszott, megtanultam úgy játszani, hogy testi adottságaim ellenére se nyomjanak el a védők. Inkább a sebességemre, a technikámra, a helyezkedésemre gyúrtunk rá. Úgy hiszem, sikereresen.
Említette a sebességét. Mekkora a különbség az amerikai és a magyar bajnokság irama között?
Nagyon komoly tempó, hihetetlen iram van az MLS-alapszakaszban. A rájátszásban viszont egy szinttel még magasabb. A Salt Lake City elleni főcsoportelődöntő alatt már a 20. percben éreztem, hogy huh, ez nagyon kemény. Bár még nem játszottam Angliában, de szerintem a stílus, egy picit keverve a hollanddal, hasonlít az ottanihoz: szervezettségben nyilván van különbség, de rengeteg a kontra, folyamatosan futni kell, nem lehet kihagyni egy percre sem. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy milyen játékosok jönnek az Egyesült Államokba, meg milyen játékosok igazolnak Amerikából a legjobb európai csapatokhoz.
Többé nem levezető bajnokság az MLS?
Áh, dehogy. Persze, vannak még sztárok, akik szívesen szerződnek oda pályájuk végén, ám ha lassan is, de úgy tűnik, megfordulhat a trend.
Milyen a szurkolói kultúra Amerikában? Az biztos, hogy a bajnok Atlanta Unitednél nagyon komoly tábor jött össze.
A Kansasnél 20 ezres a stadion, mindig telt ház van. Nincsenek ultrák, nincsen vérengzés, szurkolás viszont van, énekelnek is, meg minden. Persze mondjuk a Legia Warszawa utltráihoz képest ez nyilván kocaszurkolás. Nálunk a a meccs családi program. Kijönnek az emberek, és jól akarják érezni magukat, esznek-isznak, szurkolnak, így kerek az egész. Vannak viszont csapatok, ahol egy polccal már feljebb járnak, ilyen az Atlanta is, ahol már rendesen szervezett skandálás van.
Hiányzik Európa?
Én Európában csak itthon játszottam, de annyit tudok, hogy mentalitásban az amerikaiak sokkal előrébb tartanak. Mindenki pozitív, csak előre néznek. Ha kikapunk, nincs depresszió, átbeszéljük közösen, hogy mi történt, min kell javítani, és megyünk tovább. Nem az van, hogy ha hibázol, lehúznak, és még beszéljünk róla negyvenszer.
Mennyire volt nehéz átállni?
Én szerencsés vagyok, mert először gimnazistaként, cserediákként jöttem, és a saját korosztályomhoz kellett igazodnom. Hamar megtanultam, hogy mik a szokások, mik az elvárások. Picit amerikai is lettem, próbáltam nyitott lenni, és be is fogadtak.
Mikor tér vissza Európába, mikor próbálná ki magát valamelyik nagy bajnokságban?
Ha nekem most valaki azt mondja, hogy a karrieremet a Kansasben kell lejátszanom, örömmel vállalnám. De persze azért vannak céljaim, és szívesen kipróbálnám magam valamelyik topbajnokságban. Már csak azért is, hogy megnézzem, mire lennék elég mondjuk a Bundesligában. Nem most van itt az ideje a váltásnak, mert ez volt az első komoly szezonom, és csak idén ismertek meg liga-, és országszerte, de egyszer majd az is eljön, remélem.
Ahogy Európának, úgy természetesen az Egyesült Államoknak is megvannak a saját nagy piacai: Los Angeles, New York, Dallas. Ehhez képest milyen Kansasben játszani?
Kansas kisváros, nincs olyan felhajtás, de az emberek imádják a focit, a játékosokat, elég családias a hangulat. Németh Krisztián mesélte, hogy Bostonban senki sem ismerte fel, sőt csodálkoztak, hogy egyáltalán van focicsapatuk.
Tom Brady, a Celtics és a Red Sox városában valóban nehéz lehet érvényesülni.
Persze, esélytelen. Én szeretem, amikor Kansasben odajönnek hozzám, és mondanak néhány kedves szót.
Itthon is ismerik a nevét, mégis, hogy lehetséges az, hogy még nem mutatkozott be a magyar válogatottban?
Fiatal vagyok, mondhatni, ráérek. Nemrég Marco Rossi hívott be először a keretbe. Az utolsó meccsekre is hívtak volna, de épp a rájátszásra készültünk, így máshogy alakult. Nagy álom amúgy, hogy egyszer játszhassak, de már az is megtisztelő, hogy ott lehettem a kispadon.
Édesapja 13-szoros válogatott. Gondolom, legalább annyira izgul a bemutatkozása miatt, mint ön.
Hogyne! Sőt, van egy nagy célunk is: ha én is gólt lőnék a nemzeti csapatban, akkor mi lennénk az első apa-fia páros, amely mindkét tagja betalált a válogatottban.
Georges Leekens behívta anno, de a klubcsapata nem engedte el. Marco Rossi már számolt önnel, ha így folytatja, 2019-ben lehetőséget kaphat. A kapitány milyen stílust képvisel?
Nála sokkal több a taktika, mint Peter Vermesnél, a kansasi edzőmnél. A szövetségi kapitány és a stábja nagyon komolyan veszi az edzéseket, a tolódást, a játék elméleti aspektusait. Ez szerintem látszik is a csapaton, én azt mondom, hogy a 2016-os Európa-bajnokság óta most néz ki legjobban a válogatott. Jó is a hangulat, tudjuk, hogy mi a cél, jó úton vagyunk. Pozitívum, hogy van egy elég jó fiatal mag, Nagy Ádámmal, Sallai Rolanddal, én pedig minden egyes nap azért dolgozom, hogy az egyik alappillére lehessek a jövő csapatának.
