Az ultrafutó Takács „Csipi” Krisztián múlt pénteken azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy egy majd tízéves bakancslistás álmát váltotta valóra. Mivel az elmúlt évtizedben nagyjából először fordult elő, hogy a hosszabb ideig tartó, manapság már extrém hidegnek számító éjszakai mínusz 10 fokok, a nappal is folyamatosan fagypont alatti hőmérséklet „kellő vastagságúra hizlalta” a Balaton jegét, úgy tűnt, az időjárás lehetővé teszi számára, hogy a Club Aligától, az ország egyik legnépszerűbb ultrafutó versenyének, a nyaranta általa is már többször teljesített NN UltraBalaton régi rajt-cél helyszínéről toronyiránt nekiindulva hosszában, a Balatont középen átszelve Keszthelyig fusson a jégen.
Ez volt az eredeti, 74 kilométeres terv.
Csipi indulás előtt két napig csak a balatoni csoportokat, a koris oldalakat és az időjárás jelentéseket böngészte. Mivel múlt hét szombatra már egész napra fagypont feletti hőmérsékletet ígértek az időjósok, péntekre kinyílt számára egy – hegymászó kifejezéssel élve – „nagyon keskeny időablak a kalandhoz.”
Csipi, a kipufogószerelő csodabogár
Takács „Csipi” Krisztiánról 2021 januárjában Fiam, nem szeretlek, mert apádra emlékeztetsz címmel írtunk egy nagyobb portrét. Ebből bárki megismerheti annak a csodabogárnak az elképesztő élettörténetét, aki akkor éppen 12-edszer teljesítette a hazai terepfutás csúcsának számító, ennél fogva legendás Kört. A hazai extrémfutók egyik legnagyobb kihívása 152 kilométernyi futás, benne 7100 méter pozitív szintemelkedéssel a Börzsönyben, olykor vulkanikus kövekkel, máshol lehullott, korhadt faágakkal teli ösvényekkel nehezítve, árkon-bokron keresztül, 30 órás szintidőn belül. Tök egyedül, segítő nélkül, olyan útvonalon, amelyen soha nem keresztezed önmagad.
„Kevés voltam neki” – fogalmazott, amiért magát okolta, és ami nagyon megviselte. A sírás, a depresszió, a bánat alkoholba fojtása, az öngyilkos gondolatok realizálása helyett inkább kifutotta magából a hatalmas lelki bánatát. Azóta pipál ki egyre extrémebb kihívásokat két lábon. A sok ezer lábába tett kilométer monoton magányában az agya és a lelke végre harmóniába került önmagával.
Misztikus élmény volt
Tizenhat éve fut immár, tíz éve fogalmazódott meg benne a bakancslistás balatoni jégfutás ötlete, azóta várt a kedvező „időjárási ablakra”, amit szinte keresztülhúzott a szombatra ígért gyors felmelegedés. Mivel azonban csütörtökön éjjel még fagyott, belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba – a péntekbe –, de nem merte bevállalni az eredeti tervet, mert „sajnos kétnapnyi mínusz 10 fok hiányzott ahhoz, hogy kockázat nélkül neki lehessen vágni a Balaton közepének.”
Így a B-verziót választotta, ami ugyan kicsit hosszabb, de a beszakadás szempontjából biztonságosabb. A parthoz közelebbi útvonal, az Aligától Fenékpusztáig – pirkadattól alkonyatig – tartó 82 kilométer mellett döntött.
Azzal a kitétellel lépett a Balaton jegére, hogy mivel
szeretek élni, nem megdögölni mentem, hanem egy bakancslistás futás kipipálásáért, fel volt rá készítve az egóm, hogyha túlontúl veszélyesnek látom a dolgot, akkor hagyom a picsába az egészet.
Hát, nem hagyta, sőt, a teljesebb élmény kedvéért a józan ész határain belül kockáztatott, igyekezett minél távolabb haladni a parttól.
„Misztikus élmény volt, a monokróm csendben csak sejteni a partot, fürkészni a ködben az irányt, tenni a cipőt. A végtelen szürkeségben, cseppnek lenni a tengerben, monomániám csúcsra járatva, egyedül, de kicsit sem magányosan.
Leheletfinom borzongás a jég tompa roppanásaitól, nézni az ideális irányt, keresni a kisebb ellenállást, hallgatni a csendet, menni a végtelenbe és tovább – de úgy igazán. Rengeteget futottam egyedül, mindentől és mindenkitől távol, de ez most túltett mindenen. Soha sehol nem tudsz annyira egyedül lenni, mint a Balaton jegén egy pirkadattól alkonyatig tartó futáson. Három napja történt, de visszavágyom. Hát, bazmeg, én azóta is lebegek
– írta a nem mindennapi élményről beszámoló posztjában a közösségi oldalán.
Bő 9 órán át folyton résen kellett lenni
A 24.hu érdeklődésére pár apró, de nem elhanyagolható részletet és tanulságot osztott meg az ultrafutó. „A rajthoz vittem magammal egy hómacskát a biztonság kedvéért, mert, ahol tükörjég van, ott azért elkelt volna, ezzel ugyanis egy jeges lejtőn is úgy futsz, hogy nem csúszol el. De mivel éjjel esett egy kis hódara, inkább smirglis volt a jégfelszín, simán lehetett rajta futni normál sportcipőben. Egy 5,5–6 kilós zsák volt még velem, a hátamon tele folyadékkal, zselékkel, az egyéb szükséges kiegészítőkkel” – magyarázta Csipi, aki jellemzően látótávolságban futott, általában a parttól 100–500 méterre. Három kikötőnél, Siófoknál, Szántódnál és Szemesnél azonban ki kellett jönnie a szárazföldre, mert a kiáramló fűtött meleg víz ott teljesen felolvasztotta a jeget, aztán 100–150 méterrel odébb visszamerészkedett a jégre.
„Ami egy átlagos ultratávhoz képest nehézséget jelentett, hogy míg a szárazföldön akár be is aludhatsz futás közben, itt a jég tulajdonságának ismeretlensége miatt folyton résen kellett lennem. Próbáltam előre tájékozódni, milyen látványban lehet megbízni, melyikben nem, de
a Balaton jege abszolút nem homogén. Hol érdes, hol olyan, mintha hógolyókat ragasztottak volna a felszín alatt egymásba, máshol olyan szép átlátszó kék színe volt, mintha víz lett volna előttem, mégis simán elbírt. Ahol egybefüggő fehéret mutatott magából, ott nem kellett félnem egyedül, mert az tűnt a legstabilabbnak
– magyarázta.
Amellett, hogy figyelni kellett a jégfelszín színét, a rianások irányát is szemmel kellett tartania, hogy ne kerüljön a kettő közé zsákutcába, mert onnan vissza kellett volna fordulnia, ami növeli a távolságot.
„A jég Siófoknál tűnt a legijesztőbbnek, ott ropogott a leginkább a lábam alatt, egyszer két méterre mellettem volt egy rianás, amit alighanem a ritmikus futómozgásom indíthatott be, de az átszakadás határán belül maradtam szerencsére” – mesélte Csipi.
A teljesség, és a sportérték kedvéért tehát rögzítsük újra: Takács Csipi Krisztián január 23-án,
