A világbajnoki címet szinte az 54. születésnapjára kapó szakember 2012. szeptember 16-án a legendás Ratko Rudicot követte a válogatott kispadján, irányítása alatt az első érem a 2013-as Mediterrán Játékokon begyűjtött arany volt.
Tizenegy és fél évvel később immáron kilenc érmet tudhat maga mögött világversenyeken, ezzel hazájában megelőzte a legendás kézilabdaedzőt, Lino Cervart, aki mindössze hetet nyert. A különbség csupán annyi, hogy utóbbi nyert olimpiát…
De Tucak sem panaszkodhat, hiszen Rudic londoni olimpiai aranya óta két világ- (2017, 2024) és egy Európa-bajnoki aranyat (2022) is begyűjtött, emellett nyert olimpiai ezüstöt (2016), világbajnoki ezüstöt (2015) és bronzot (2013, 2019), illetve egy-egy Eb-ezüstöt (2024) és bronzot (2018).
Fegyvert ragadott szülővárosáért
Játékosként nem futott be nagy karriert, pedig olyan csapatokban fordult meg, mint a Sibenik, a Medvescak Zagreb vagy az olasz Como. 1989 és 1991 között játékoskarrierje Belgrádba vitte, úgy nyilatkozott, hogy igazi megtiszteltetés volt számára, hogy a Crvena zvezda szerződtette.
„A csapat edzője Nikola Stamenic volt, számomra az egyik legnagyobb edző, akivel dolgoztam. Sokat köszönhetek neki, rengeteget tanultam tőle. Remek szerződést kaptam, és egy kifejezetten erős Zvezda állt össze, akkor úgy éreztem, beteljesült a vágyam. Aztán amikor 1991 nyarán kitört a délszláv háború, nem haboztam, hazatértem Sibenikbe” – emlékezett vissza Tucak.
„Akkoriban Dusko Antunovic nem hívott meg a válogatottba, mert a Zvezdában játszottam. Ez nagyon rosszul esett, de már nem gondolok rá” – mondta.
Edzőként a legnagyobb erényei között emlegetik, hogy mindig higgadt, olyan ember, aki a legnehezebb helyzetekben sem veszíti el a fejét. A nyugalom valószínűleg a korral és a tapasztalattal együtt jár, no meg azzal, hogy egy mérkőzés nem hasonlítható össze azzal, amit huszonévesen átélt. Belgrádból hazatérve ugyanis önkéntesként részt vett szülővárosa, Sibenik védelmében, igaz, erről nem szeret beszélni.
„Az én részem olyan csekély volt ebben, hogy értelmetlen beszélni róla. Főleg az olyan hősök árnyékában, akik évekig védték Horvátországot, vagy akik életüket adták a hazájukért.
De azt tudom, hogy ha meg kell védenem az országot, akkor holnap újra fegyvert fogok. Hogy féltem-e? Nos, nem érdekelt. Persze volt, amikor eltűnődtem, hazajutok-e…
Zene, kávé, cigaretta
Hiába számított tehetségesnek, ha túlságosan is szerette az életet. Ahogy a 24sata.hr írta róla, a kávézó volt a nappalija, ezt pedig nem lehetetett összeegyeztetni a profizmussal.
„Zenével, kávéval és cigivel töltöttem az éjszakát. Mindig is nyitott és őszinte ember voltam, szeretem a zenét és a társaságot. Nagyon tehetséges voltam, az ifjúsági válogatottal világ- és Európa-bajnoki aranyat nyertem, de az idősebbeknél nem hagytam nyomot. Sajnálom, mert a tehetségem megvolt hozzá, de nem volt jó a hozzáállásom. És sajnos senki sem tudta, hogyan irányítson engem.
Ha teljesen őszinte akarok lenni, edzőként sohasem hívnám meg az akkori énem a csapatomba.
Azt mondta, mindig is olyan férfi volt, aki élvezte a jó dolgokat az életben, és még most is egy érett bonvivánnal vallja magát. Mint minden dalmát, szeret kártyázni, de azt gyorsan megtanulta, hogy a póker nem neki való.
A cigarettától azonban nem tud megszabadulni.
„Sajnos dohányos vagyok, nem menekülhetek előle. Volt egy nyolc-kilencéves időszak az életemben, amikor nem dohányoztam, de visszatértem a cigihez…”
A jó bor, a cigaretta és a zene szeretete valahogy mindig összeáll a meccsek előtti rituáléjában.
„Szeretek békében rágyújtani, és másfél órával a meccs előtt Leonard Cohent hallgatni. Imádom őt, isteni hangja van. A Hallelujah egy csoda. Amint meghallom, azonnal megnyugszom valahogy, és ez nagyon sokat jelent számomra a fontos meccsek előtt.”
Amíg a szállodai szobában szólhat zene, a buszon szóba sem jöhet.
„Ez a szabály, mert a koncentrációnak a maximumon kell lennie. Nekem nem jönne be, ha a buszon bömbölne a zene. Fontos, hogy ezekben a pillanatokban a béke uralkodjon el a játékosokban, mert a nagy meccsekre várni lélektanilag rendkívül megterhelő helyzet.
Egy világverseny alatt csak az idegesség miatt fogyok öt kilót. Ez teljesen felemészti az embert.
Élete legnagyobb tragédiája
Élete legnagyobb tragédiáját jóval a háború után élte át: 2005 júniusában a három és fél éves kislánya, Tena egy tragikus és buta balesetben meghalt. A gyermekre egy sibeniki kávézó teraszán ráborult egy illegálisan felállított játékgép, ő pedig olyan súlyos fejsérülést szenvedett, amelyet nem élhetett túl.
„Ez a mi közös tragédiánk a feleségemmel. Hogy miért kellett ennek megtörténnie, és miért ilyen bizarr módon, arra nincs válasz. A világ egyik legszebb, legcsodálatosabb és legokosabb gyereke volt. Csak az tudja, miről beszélek, aki átélt már ilyet. Úgy éreztem, valaki letépi rólam az élő húst. Egy ilyen sokkból az ember nem ért semmit, az ezt követő felébredés a legfájdalmasabb dolog, amit valaki átélhet. Sok idő telt el, de manapság sem tudom teljesen felfogni, miért kellett ennek megtörténnie” – nyilatkozta évekkel ezelőtt a Jutarnji listnek.
A tragédia óta 19 év telt el, és ahogy fogalmazott, az idő megtanította, hogy együtt éljen vele.
Ha valaki azt mondja neked, hogy a sebek majd elmúlnak, az hazudik. Hatalmas űrt érzek, emlékszem egy ártatlan gyerekre, aki valakinek a figyelmetlensége miatt az életét vesztette. Soha nem múlik el a fájdalom, lakásban mindenhol ott vannak a fotói.
Csak az olimpiai arany hiányzik
A történtek arra kényszerítették, hogy abbahagyja a profi játékot, de továbbra is a medence mellett maradt. 2005 nyarán Veselin Djuhóval együtt a horvát juniorválogatott edzője lett, amelyet 2008-ban Eb-bronzig vezetett. Mellette átvette a Sibenik csapatát, azzal a 2006-2007-es szezonban bejutott a LEN-kupa döntőjébe, de alulmaradt az orosz Szintez Kazany ellen.
2009-től Jadran Herceg Novi vezetőedzőjeként kétszer nyert bajnokságot és kupát, és bekerült a horvát felnőtt válogatott stábjába is, ahol Ratko Rudic irányításával 2012-ben átélhette az olimpiai siker jelentette eufóriát.
Egy alkalommal azt nyilatkozta a médiának, hogy nem lenne Rudic utódjának a helyében, mert nem lesz könnyű dolga annak, aki egyszer őt követi. Végül pontosan ez történt vele, 2012 szeptemberében őt kérték fel szövetségi kapitánynak.
Azóta a siker töretlen, két világbajnoki és Európa-bajnoki címe után Dohában kijelentette:
Már csak az olimpiai aranyat kell megnyernem!
A horvát sajtó szerint amennyiben Párizsban ez összejönne neki, akár be is fejezheti edzői pályafutását.
