A világbajnokság idején újságírói kérdésekre többször úgy fogalmazott, „valamin változtatni kell, mert érezhetően rossz irányba billent a mérleg nyelve”. Mire gondolt pontosan?
Arra, hogy a két arany, egy világcsúcs, 19 döntős magyar úszó – ilyen sosem volt még – eredménysor után sütkérezhetnék a napon és mondhatnám azt, minden a legnagyobb rendben, de nem teszem, nem tesszük.
2017-es budapesti világbajnokságon 2 arany, 4 ezüst és 2 bronzérem volt a mérleg. A 2019-es vb-n hárman nyertek négy aranyérmet, de nem szereztek a magyar úszók ezüst- és bronzérmet a medencében. A 2021-es tokiói olimpiáról egy arany, egy ezüst a medencéből. Az idei két arany kétségtelenül siker, ám az éremgörbe negatív tendenciát sugall.
Történelmi távlatba helyezve ez egy teljesen átlagos vb-szereplés. 1970 óta két világversenyen nem nyert a magyar úszósport érmet. Egyszer 1976-ban Montreálban, és 1984-ben, ahova el sem utaztunk. És akadtak ugyan a múltban kiugró időszakok, mondjuk a ’90-es években, amikor egyszerre volt Darnyink, Güttlerünk, Rózsánk, Czenénk, Egerszegink, Szabó Tündénk, vagy 2005-17 között Hosszúnk, Cseh Lacink, Gyurtánk, Verrasztónk, Kapásunk, de ezeket a nagy generációkat a csillagok ritka együtt állása szüli.
Azért mondom mégis, hogy nem dőlhetünk hátra, mert nekünk ennek ellenére azt kell nézni, hol, milyen módon tudunk továbblépni. Ez az attitűd persze egy-egy olyan generációváltásnál, amely a magyar úszósportban jelenleg is zajlik, felerősödik. Hamar itt van Párizs, tíz év múlva is lesz olimpia, ezért már Tokió előtt is törtük a fejünket a hogyan továbbon.
A generációváltás jelen helyzetben azért is érdekes, mert a már visszavonult, vagy a még utolsókat húzó garnitúra tagjai egytől-egyig a rendszerváltás előtt, idején, vagy közvetlenül utána születtek, ergo a Széchy Tamás által kidolgozott két-három budapesti egyesületre épülő központosított iskolának, edzésmódszernek a „termékei”.
Tagadhatatlan. De azért ne akarjuk visszasírni azt az időszakot. Az idő kereke visszafordíthatatlan, ma már elképzelhetetlen lenne az a mértékű központosítás, drákói szigor, ami akkoriban a Komjádiban és Kőbányán, a Spartacus uszodájában zajlott. Egy ilyen rendszerben a mai „öregeket” szétzúznák, megennék a fiatalok.
Nemrég Bob Bowman, Michael Phelps korábbi edzője, aki most a budapesti vb francia felfedezettjével dolgozik együtt, azt nyilatkozta, Léon Marchand egy év alatt azért ugrott ekkorát, mert az Arizona Egyetem csapatában sokkal több erős úszó van, mint abban a toulouse-i klubban, ahol korábban szinte egyedül készült. Nem tenne jót az idősebbnek és a feltörekvő fiatalnak egyaránt, ha edzésen is versenyeznének, mert látnák egymást, ami nagyobb erőkifejtésre késztet?
Ez tény. Ahogy az is, hogy nem túl széles a válogatási lehetőség. Ide vehetném magam mellé Michael Phelpset edzőpartnernek, akkor sem lenne belőlem világbajnok. Széchy, aki imádta a komolyzenét, ugyanezt a problémát úgy fogalmazta meg, hogy „énekelhetek én napi 12 órát, akkor sem lesz belőlem Pavarotti”. Csak a tehetséget tudod felvinni a csúcsra. Ezek az „öregek” azért is húzzák még mindig az igát, mert társadalmi jelenség, hogy kevesebb szülő adja a gyermekét élsportolónak, kisebb a merítés, kisebb a felhajtóerő. Nem a neveken van a hangsúly, hanem a jelenségen: a kétségkívül tehetséges Holló Balázs pár napja úszott, világbajnoki döntőben elért ideje öt másodpercre van Verrasztó Dávid tavalyi tokiói 400 vegyesen úszott idejétől. Miért hagyná abba az „öreg” addig, amíg jobb, mint a nála tizenegy évvel fiatalabb, és ezért tejbe vajba fürösztjük? Az óránál nincs objektívebb válogatási rendszer, és ezt nem is lehet felrúgni. Nem indíthatom a fiatalabbat, ha gyengébb időre képes, mint az „öreg”. Ebben a helyzetben kell úgy menedzselnünk, versenyeztetnünk az utánpótlást, hogy Párizsra odaérjenek a világelitbe. Ebből nyilván lesz súrlódás, de beleállunk.
Ha nem elég széles az alap, akkor mi a megoldás?
Tisztázzuk: a magyar úszósport felkészülési rendszere a világon a legkorszerűbb, különösen annak keretei, amelybe minden beilleszthető.
Ezen mit értünk?
Az adott versenyzőnél hogyan fejlesztünk tulajdonságokat, mikor, mire helyezzük a hangsúlyt, mikor, mennyit edzőtáborozunk, és így tovább. Ezt a metodikát más, nagy úszónemzetek is irigykedve nézik. Bármelyik amerikai egyetemi csapathoz odaállítanám az edzőinket, mert tudom, abban a rendszerben többet hozna ki az úszóikból.
Akkor hol a hiba?
Az egyik, hogy többet kell versenyeznünk. Azt látom, hogy aki Amerikában tanult – Hosszú, Bohus, vagy a fiam –, annak a rajtja, a fordulója jobb annál, mint aki itthon készül. Mielőtt visszakérdezne,
Amikor a ’70-es években úszóként ott jártam, már akkor azzal szembesültem, hogy 200 yard pillangón a két magyar közt ugyan csak öt tizedmásodperc különbség volt, ám ezzel az egyik A-döntő 7-es, a másik C-döntő 2-es pályára került. Az egyetemi bajnokságban olyan sűrű a mezőny, hogy nem lehet lubickolni, startot, fordulót rontani. Pár évtizeddel később azt elemeztük, hogy miközben 400 vegyesen Cseh Lacit és Michael Phelpset ugyanaz az elrugaszkodási erő, ugyanaz az úszósebesség jellemezte, miként lehetséges, hogy az amerikai az utolsó forduló után rendre állva hagyta. Rájöttünk, hogy ez azért van, mert amikor az egyetemi versenyeken 400 yard vegyest úszik, 15-ször kell fordulnia és delfineznie. Ha végigszorzod, minden rajtjánál a 365 méterből 205-öt víz alatt töltött. Eközben 50 méteres medencében, 400 méter vegyesen hét fordulón 105 métert delfinezel maximum. Na ez az, ami edzésen itthon nem modellezhető.
Miért nem? Hiszen van nekünk is 25 méteres uszodánk.
Mert úszhatsz, fordulhatsz, delfinezhetsz edzésen bármennyit, nem tudod azt a pszichés és fizikai stresszállapotot előidézni, amilyenbe versenyhelyzetben kerülsz, különösen, ha másik hét úszó tempózik fej-fej mellett veled.
A 2016-os rövidpályás világbajnokságon pont Hosszú Katinka 100 hátas kidelfinezését látva csodálkozott rá ország-világ, mit is jelent az, amiről az imént említést tett. Háromszoros olimpiai bajnokunk felkészülése tíz éve az orrunk előtt zajlik. A közösségi oldalán az átlagpolgár éveken keresztül leszűrhette ennek az edzésmetodikának a lényegét, ennek ellenére a magyar válogatott úszók és edzők zöme nem reagált. Az állam által biztosított pazar pénzügyi háttérrel, lényegében laboratóriumi körülmények között év közben alig állnak rajtkőre, csak az évi 1-2 fontos versenyre készülnek a mai napig.
Nem most, a vb kapcsán világosodtunk meg.
Akkor miért csak most bukik mindez felszínre?
Korábban felismertük ennek a jelentőségét, és bár a covid két évet hátráltatott minket, a szövetség az idén végre lépni tudott. Kifejezetten az utánpótlást célozva a honi versenyrendszerben először lesz rövidpályás gyermek, serdülő és ifjúsági bajnokság is, ahol a szövetség anyagilag is ösztönzi a klubokat, hogy az összes versenyzőjüket állítsák rajtkőre. Elindítottuk a Modern Városok Kupa pénzdíjas versenysorozatot. Hogy a legjobbak is komolyan vegyék, a július 6-9. közötti harmadik, soproni forduló például válogató is lesz egyben az Eb-re. Mégsem tudom még azt mondani, hogy ez ugyanaz, mintha az amerikai egyetemi bajnokság szintű versenyeken indulnál hétről hétre, mert azzal nem tudunk egyelőre mit kezdeni, hogy ott mekkora a tömegbázis. Ha Milák 200 gyorson kicsit kiengedve úszik majd Sopronban, mi történik? Lehet nem a négyes pályán, hanem a hatoson, de akkor is simán döntős.
2012 óta elképesztő mennyiség pénz áramlott a magyar sportba. Ennek köszönhetően, a magyar úszósport klubkörnyezete markánsan átalakult. Eltűnt a kéthárom nagy központ, amivel a magyar úszósport szellemi tőkéje is szétspriccelt.
Selmeci Attila, Virth Balázs, Magyarovits Zoltán – a jelen legjobb edzői mind ezekből a műhelyekből nőttek ki, ezt ne felejtsük el.
Viszont ma már ahány tehetség, annyi edző, település, klub és uszoda. Ez az átalakulás jó, vagy nem jó?
Nem szeretem.
Nem lehet, hogy pont a bőség okozta polarizálódásnak köszönhetően edzőstől, versenyzőstől elkényelmesedett, elszigetelődött egymástól a magyar úszósport?
A két-három helyett sok műhelynek van jó oldala is. Annak idején minden vidéki tehetség előbb-utóbb a Komjádiban, vagy a Szpariban kötött ki. Ez a fajta tehetség-elszipkázás megszűnt. Szegeden, Hódmezővásárhelyen, Debrecenben, Győrben minden adott ahhoz, hogy világsztárokat neveljenek. Más kérdés, hogy azt tapasztaljuk, nincsen annyi jó edzőnk, amennyire ehhez az uszodamennyiséghez szükség lenne, de ennek mélyebb, a ’90-es évekig visszanyúló oktatáspolitikai okai vannak, hiszen 1997-2017 között húsz éven át megszűnt a szakedzőképzés Magyarországon. A másik, hogy a régi központokban mindenki ugyanazt úszta, ma könnyebb a kvalitásnak megfelelően specializálódni.
Vajon Zubor Attila, aki első magyarként úszott 50 másodpercen belül 100 gyorson, mire lett volna képes, ha a Széchy-műhelyben nem ugyanazt úszta volna éveken át, amivel Darnyi Tamás készült 400 vegyesre, hanem mondjuk eredendően rövid távra specializálják?
Valóban mindenki a Széchy-módszerrel és 400 vegyesre készült, aztán ha kijött belőle más is, például egy jó 100 gyorsos, annak örültünk. Amiről most beszélgetünk, az a változtatás másik kulcsa. Erre összpontosítjuk a legnagyobb erőt, erről beszélünk legtöbbet az elnökkel is. Azért kérte fel a szövetség elnöksége szakmai alelnöknek Selmeci Attilát, mert az úszásban, de a sportban úgy általában a tehetség megtalálása mellet az edző a kulcs. Attila olyan tudással rendelkezik, mint a világon kevesen, a segítségével szeretnénk összefogni és képezni az edzői utánpótlást.
Hogyan?
Aki járt már ifi országos bajnokságon, az látja, hogy vannak tehetséges, nagyon jó alkatú utánpótlás úszóink. Azt tapasztaltuk, hogy
Az is terv, hogy ezeket a fiatal kollégákat és tanítványaikat évente legalább háromszor közösen képezzük.
Hátra arc, vissza a múltba?
Egyáltalán nem, mert Selmeci nem aktív edző, azaz ezeken az összetartásokon senki nem érezheti azt, hogy bárki is el akarja szipkázni a tanítványát. Ott leszek én is végig és Attila irányítja, fogja össze majd a munkát. Minden este leülünk majd az edzőkkel, és kielemezzük az adott napot, vitatkozunk, ha kell, és megbeszéljük a következőt, mit, miért csinálunk majd. Megosztjuk, a tapasztalatot, a tudást. Virth Balázs segédedző korábban éveken át Széchyt hallgatta és figyelte mit, hogyan csinál. Széchy már nincs, de Selmeci van. Azt akarjuk, hogy lássák, hallják. Ezeknek az összetartásoknak a segítségével több Virth Balázst, több magasan képzett 35-40 éves edzőt szeretnénk látni a jövőben.
Ősi vita: az edző csinálja a versenyzőt vagy a versenyző az edzőt? Mi az igazság?
Másrészt, ha nincs egy jó edződ, nem lesz belőled semmi, vagy nem jön ki belőled az, amire igazából képes vagy. A legnagyobb pillangózseninek, a német Michael Grossnak elég karcsú edzője volt. Ennek köszönhetően a rengeteg aranya mellett akkora zakókat élt át, hogy csak na.
A magyar sportnak amúgy is évtizedes problémája, hogy azok a nagy edzők, akiknek nevéhez akár több generáció, világ- és olimpiai bajnokok felnevelése kötődik, egyáltalán nem, vagy szűkmarkúan adták tovább a tudásukat.
Ezen szeretnénk most változtatni. Kiváló szakkönyveink vannak, de az úszóedzőszakma olyan, mint az orvosi. Miután diplomáztam a SOTE-n, behívtak katonának. A laktanya orvosa rögtön rám akarta bízni az éjszakai ügyeleteket. Szóltam neki, hogy oké, de ha valakinek véletlenül valami baja lesz, az alighanem meghal. Mondjuk az élet elrendezte, hogy sosem lettem praktizáló orvos. A tankönyvből megszerzett tudás fontos, de nem elegendő. Ezért az a tervünk, hogy a jövőben gyakorlat közben örökítjük a tudást és aki fogékony, alkalmas rá, abból jobb edző lesz, annak a tanítványa jobb úszó lesz.
2012 óta stratégiai ágazat a sport, ehhez képest majd hároméves előkészítést követően 2022.január 31-én indult el az Úszó Nemzet Program.
A kiöregedő és feltörekvő generáció közötti jelenlegi szakadék azt bizonyítja, hogy a MÚSZ Szepesi Nikolett könyve, a Kiss László-, a Gyárfás Tamás-ügy és az elnökválasztási mizériák árnyékában vergődő korábbi vezetése sem élt a lehetőséggel?
Ezt nem állítottam. A szövetség korábbi elnöksége alatt az úszók halmozták az érmeket és elindították a „Minden gyerek tanuljon meg úszni” programot, ami alapvetően szűk keresztmetszetben támogatta az egyesületeket. A jelenlegi vezetés 2017 szeptembere óta tölti be hivatalát. Ha az általunk kidolgozott programot sikerül felfuttani, 4-5 év múlva minden magyar gyerek belekerül. Ez évente több, mint százezer fő. Magyarul mindenkit látni fogunk. Az elmúlt időszakban lehet, hogy évente 7-8 Milák Kristóf eltűnt, mert sosem került uszoda közelébe. A szülő nem tehette meg, a gyereket nem érdekelte a sport, és így tovább. Reményem szerint eztán nem fognak eltűnni. Minden héten elmegyünk valahova, és minden héten ott lesz Darnyi Tamás vagy Egerszegi Krisztina, akik elvállalták a program nagyköveti szerepét.
Miben reménykedhet a szurkoló, ha a tapasztalat szerint a legsikeresebb tömegbázis építő sportprogramnak is csak 10-15 évvel később érezhető a hatása?
