A New York Timesban január elején megjelent egy hosszú írás, amelynek alanya két kevésbé ismert bobversenyző volt: Travis Bell és Joe Sisson. A két wyomingi sportember nem csupán csapattársak, de barátok is voltak, életüket egy-egy szörnyű bukás tette tönkre. Mindketten súlyos balesetet és fejsérülést szenvedtek, de csak Sisson épült fel a traumából.
Két évtizeddel később Sisson nem tudta megmagyarázni, neki miért sikerült boldogulnia az életben. Nem érti, miért csak négyévente tör rá a melankólia, és miért csak némi figyelemzavarral küszködik, miközben sok sportoló barátját depresszió, függőség és emlékezetkiesés is sújtja. Közülük hárman már öngyilkosságot követtek el – köztük a mentora és barátja, Bell is.
— Joe Sisson (@coachsisson) January 4, 2022
Sledhead – a tünetegyüttes, amiről a bobosok nem beszélnek
Sisson négyéves kora óta arról álmodott, hogy bobversenyző lesz, és egyszer ő is ott lehet a téli játékokon. 1997-ben, 17 évesen ismerkedett meg közelebbről a sportággal, és hamarosan találkozott Travisszel.
Chuck Bell, Travis apja azt mondta, hogy fiának már kiskorában is őrült dolgai voltak, tinédzserként bikarodeón, autó- és motorosszán-versenyeken indult. A bobozás azonban teljesen beszippantotta, a kisebb versenyeken gyorsan elkezdte halmozni a győzelmeket.
Szüntelenül gyakorolt, néha akár napi 15 csúszást is megtett edzés gyanánt, végül Sisson lett a tolóembere. Órákon át beszélgettek a versenystratégiáról, és minden jegyzetet megosztottak egymással.
A sportban előforduló agysérülésekről bobos körökben nem igazán beszéltek, pedig bőven akadtak jelek. A sportolók között elterjedt „sledhead” kifejezés arra utalt, amikor versenyzés közben egyszer csak rájuk tört a rosszullét hányinger, szédülés vagy akár pillanatnyi eszméletvesztés formájában.
A tragédiát mégsem ez okozta. 1999 januárjában Bell a 2002-es olimpia autóreklámját forgatta Salt Lake Cityben, ám a járművére erősített kamera lerepült, a bob alá került, aminek hatására az felborult. Bell feje nagy ütést kapott, és ugyan a kórházba szállítás közben felhívta az apját, hogy súlyos sérülése ellenére jól van, ez nem volt igaz.
Az akkor 27 éves Bellnek többszörös agyvérzése és mikroszkopikus méretű szakadása volt az agya fehérállományában. Egy ideig az sem volt biztos, hogy túléli-e.
Az orvosok közölték vele, hogy egy újabb baleset katasztrofális lehet a számára. Ő közben beperelte a General Motorst és a reklámfilm készítésével megbízott produkciós céget, végül 20 millió dollárt kapott. Ám a pénz nem sokat segített az egyre súlyosbodó egészségügyi problémáin. Görcsrohamok, migrénes fejfájás és krónikus fájdalom kínozta, amit az orvosok ópium tartalmú gyógyszerekkel kezeltek. Miután függővé vált, előbb a házassága ment tönkre, majd 2014-ben a második öngyilkossági kísérletét már nem élte túl.
Valójában azon a napon halt meg, amikor a baleset történt. Sohasem gyógyult ki belőle
– nyilatkozta az édesapja.
Sisson túlélte, pedig nem sok esélye volt
Sisson nem adta fel az álmát, de 2001 novemberében csak az ötödik helyen végzett az amerikai válogatón, így nem indulhatott a Salt Lake City-i olimpián. Azonban bízott benne, hogy egyike lehet azoknak, akik a verseny előtt tesztelik a pályát.
2002. február 5-én – Jamey Sperle társaként – a junior világbajnokságra készült, amikor a St. Moritz-i edzésen a pálya egyharmadánál felborultak. Állítólag elmulasztotta ellenőrizni a járművet indulás előtt, a lefagyott kormányszerkezettel pedig elkerülhetetlenné vált a bukás.
Sperle kiesett és nem sérült meg, de Sisson a bobban maradt, és fejjel lefelé, az utolsó kanyarnál állt meg. Súlyos fejsérüléseket szenvedett, kritikus állapotban, helikopterrel szállították kórházba.
Az orvosok, akik értékelték Sissont a kórházban, a 3-tól 15-is terjedő Glasgow-skálán ötöst állapítottak meg. „Az öt nagyon kevés” – mondta orvosa, Gian-Reto Kleger. A CT-vizsgálat több agyterületen vérzést mutatott ki. Kleger lyukat fúrt Sisson koponyájába, hogy kezelje a duzzanatot, lecsapolja a felesleges folyadékot, és behelyezzen egy eszközt a nyomás figyelésére. Négy napig kómában tartották a sportolót.
Húsz évvel később Kleger még mindig nem tudja, miért maradt alacsony a nyomás Sisson koponyájában, tekintettel a baleset súlyosságára. Úgy gondolja, hogy a fiatalsága is szerepet játszott a felépülésben.
Lenyűgöző volt látni és tapasztalni, hogy egy fiatal agy esélyei mennyivel jobbak a gyógyulásra
– fogalmazott.
Egy héttel a balesete után Sissont egy speciális orvosi repülőgéppel Salt Lake Citybe szállították.
Örökre megőrizte a sisakját
Pár hét után javult annyit az állapota, hogy hazamehetett, bár az orvosok egy évig figyelték őt, idővel megengedték, hogy kést használjon, autót vezessen, és beiratkozzon néhány olyan egyetemi órára, amelyen nem volt szükség matematikára, nyelvekre vagy sok memorizálásra.
Két évvel később Sisson úgy érezte, visszatért a normális élete, ezért orvosi engedéllyel ismét bobozni kezdett. A visszatérés rövid ideig tartott. 2005 januárjában a Lake Placid-i pálya egyik utolsó kanyarjában felborult. A baleset megrémítette a feleségét, aki azt mondta neki, hogy ennyi volt, be kell fejeznie.
Hogy mi történt a majdnem végzetes svájci balesetnél, azóta sem tudja pontosan. Hat hét teljesen kiesett az emlékezetéből. Sisson manapság a Morgan High Schoolban földrajzot, történelmet és pszichológiát tanít. A fekete sisak, amelyet aznap viselt, az osztálytermének egyik szekrényében van. Célja most az, hogy sikeresen levizsgázzon, és erőnléti edzőként is dolgozhasson.
Krónikus traumás encephalopathia
Az elmúlt tíz évben több amerikai bobversenyző is depresszióval küzdött, illetve követett el öngyilkosságot, a kutatások szerint azért, mert krónikus traumás encephalopathiában (CTE) szenvedett.
A fejet érő ismételt ütésekhez kapcsolódó neurodegeneratív betegséget eddig elsősorban bokszolóknál, rögbi- és amerikaifutball-játékosoknál, jégkorongozóknál vagy túl sokat fejelő labdarúgóknál diagnosztizálták, de egyre inkább úgy tűnik, hogy az ismétlődő kisebb-nagyobb agysérülések a bobosokat is érintik.
A vizsgálatok eredményét tavaly hozták nyilvánosságra, amikor a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy egy korábbi olimpikon, vb-bronzérmes bobos, Pavle Jovanovic CTE-ben szenvedett, és emiatt lett 2020 májusában öngyilkos.
Jovanovic egy évtizedet versenyzett egy olyan sportágban, amely megköveteli, hogy 120–130 km/órás sebességgel csússzanak le egy jégteknőben, és közben elviseljék azt az agyrázkódást, amelyet a kutatók a shaken baby-szindrómával hasonlítottak össze. (A tudósok szerint egy újszülött esetében a legkisebb trauma is komoly károkat okozhat: ha megrázzák, az olyan is lehet számára, mintha egy felnőtt frontálisan karambolozna.)
Bobverseny közben a sebesség és a rezgések kombinációja még akkor is károsíthatja az agyat, ha nem történik ütközés.
Jovanovic esetében csak egy kis agymintát tudtunk tanulmányozni, de ez is elég volt ahhoz, hogy közepes fokú betegséget fedezzünk fel
– nyilatkozta Ann McKee vezető neuropatológus és a Bostoni Egyetem CTE-központjának igazgatója.
Úgy tartják, Jovanovic az első bobos, akinek haláláért ezen neurodegeneratív betegség a felelős, bár a New York Times összeszedett néhány esetet, amelyekben szintén ez játszhatott szerepet.
- Adam Wood – felesége elmondása szerint – mentális egészsége romlott, ő 2013-ban, 32 évesen követett el öngyilkosságot.
- A következő évben a fent említett Travis Bell is hasonlóképpen cselekedett, ő 42 éves volt
- A vancouveri olimpiai bajnok Steven Holcomb 2017. május 6-án gyógyszer-túladagolásban halt meg, miután évekig küzdött a depresszióval. Mindössze 37 éves volt.
- Egy másik olimpiai érmes, Bill Schuffenhauer 2016-ban öngyilkosságot kísérelt meg úgy, hogy felvágta az ereit, de a barátnője megmentette az életét.
A riasztóan sok eset lényegében kizárja, hogy véletlenek sorozatáról lenne szó.
