Kikerekedett az arca, kisimultak a vonásai. Hány kiló szaladt fel a tokiói olimpia óta?
Jó pár, sajnos. Ezzel eddig is akadt gondom, most meg aztán…
Aktív versenyző korában ez sosem szúrt szemet.
Pedig, ha tudná, egy-egy karácsonyi, szilveszteri leállás miatt milyen pokoljáráson mentem keresztül! Mindig felszaladt 3-4 kiló.
Mekkora volt a versenysúlya?
Tokióban 84-85 kilóval álltam rajtkőre.
Ehhez képes most?
Jóval 90 felett.
Nagyon titokzatos. Olyan ijesztő, hogy nem akarja bevallani a pontos számot?
Nem mértem. Elég csak reggel belenéznem a tükörbe és látnom a testemet.
Az elmúlt évtizedben jobbára kopaszra nyírva ismerte a közvélemény. A haja is kinőtt, és bizony deres a halántéka.
Már régóta. Huszonéves koromban megjelent az első ősz hajszál, így ez inkább genetika, mint a 36 életévem óhatatlan velejárója.
Hogy telik egy napja?
Nincsen semmi extra. Nem tudnám azt mondani, hogy olyan szervezettséggel működne az életem, mint az elmúlt harminc év alatt szinte minden áldott nap.
Hogyan képes a tervezetlen életet megszokni az, akinek három évtizeden át az ébredéstől a lefekvésig az év 365 napjának minden pillanata szigorú beosztás szerint zajlott?
Ugyan megtanultam, hogy az edzések, versenyek szabják az életem ritmusát, ehhez kell igazodnom, de alapesetben nem biztos, hogy annyira pontos, precíz, rendszerető ember vagyok, akinek elengedhetetlenül tudnia kell, a következő pillanatban mi fog történni vele. Ezért mostanság nem érzem hiányát, hogy este a reggeli kelés, edzés tudatával feküdjek le, és nem is ébredek azzal a gondolattal, hogy fú, de rossz az, hogy csak úgy vagyok. Egyelőre nincs is időm szétesni, mert minden napra akad valami. Hol egy interjú, hol egy élménybeszámoló, ilyesmi.
Hogyan gondol a vízre?
Imádom. A vízben otthon vagyok, és az uszodában a mai napig jól érzem magam.
Ez az imádat mostantól miben testesül meg? A zuhanyzásban, netán ha elmegy nyaralni, békésen felfekszik a víz felszínére és lebegve meditál, vagy rendszeresen lejár majd úszni?
Gyakorlatilag az első kettő. Az uszodától próbálok távolabb lépni, hogy könnyebb legyen az elválás, teljesen el kell engednem. De már érzem, idővel biztosan lejárok majd úszni.
Többször nyilatkozta, fogalma sincs, mihez kezd pályafutása után. Korábban sem merült fel semmilyen sport utáni életcél?
Annak idején, amikor tovább kellett tanulnom, foglalkoztatott a kérdés, mi is lennék majd. 2005-ben ezért kezdtem el a Műszaki Egyetemet. Aztán a sport miatt rendre halasztottam, előfordult, hogy csak egy-egy tantárgyat vettem fel, többször passziváltattam az évet. Eleinte mérnök-informatikusnak tanultam, majd menet közben, valamikor 2009 tájékán átnyergeltem műszaki menedzsernek. A hosszabb kimaradások után többször újrafelvételiztem. Az utóbbi két évben nem is iratkoztam már be, pedig tényleg nincs sok hátra. Remélem, van annyira rugalmas a rendszer, hogy elfogadják az elmúlt 16 évemet, mert meglehet, első körben azt kellene befejeznem, amit húszévesen elkezdtem.
Bár ha jobban belegondolok, abban sem vagyok száz százalékig biztos, hogy ez az, ami érdekel. Lehet, valami újat kellene keressek, ami még jobban foglalkoztat, és hosszabb távon leköt.
Elég tanácstalannak tűnik.
Inkább úgy érzem, el vagyok így, ahogy most. Próbálom élvezni a teljes szabadságot.
Kijelenthető, hogy 32 év munka után 36 évesen nyugdíjba vonult?
Valahogy úgy.
Ki ne érdemelné meg jobban az életjáradékot, mint az, aki öt olimpián képviselte Magyarországot, és négyről hat éremmel tért haza? Ráadásul már 35 éves korától kaphatja az állami apanázst, avagy Tokióban már „nyugdíjasként” versenyzett. Biztonságot nyújt az életjáradék?
Meg az, hogy józanul éltem. Az évek alatt sikerült annyit félretenni, hogy a közeljövőben ne érjen meglepetésként semmi.
Igaz az állítás, hogy a korábbi évtizedekkel szemben a sikeres olimpikonjaink azért tolják ki egyre inkább, de minimum 35 éves korukig a pályafutásuk végét, mert eztán érkezik az életjáradék?
Ne felejtsük el, rengeteget fejlődött a tudomány a sport mögött. Én sem jutottam volna el eddig, ha nem lenne mögöttem egy olyan csapat, amelyik 2012 óta próbál összerakni és egyben tartani. Már Peking után sem voltam biztos abban, hogy a londoni olimpiára eljutok. Azt gondoltam, 27 évesen már túl öreg leszek ehhez, és abbahagyom az egészet. A 2012-es olimpia előtt találkoztam a teljesítménydiagnosztikával. Dr. Kovács Péter és Rácz Levente megismertetett egy új lehetőséggel, amely segített, hogy úgy tudjam folytatni a pályafutásomat, hogy ne menjek tönkre benne.
Miben nyilvánult meg a segítségük, miben változtatott?
Az egyik része az élettani háttér és a teljesítmény szoros kapcsolata. Napi rendszerességgel elkezdték analizálni, hogy a testem milyen állapotban van, hogyan terhelhető aznap. A másik felét a szárazföldi munka átalakítása jelentette. Ebbe Levente komolyan belenyúlt, és olyan gyakorlatokat kezdtem el végezni, amely nem rombolt, hanem építőleg hatott a testemre.
Több mint egy évtizeden át Turi György irányította a felkészülését. Azért szakított vele 2014 végén, mert a mesteredző hagyományos, ezek szerint már a testét „tönkretevő”, „romboló” metodika szerint írta elő az edzéseket?
Már jóval korábban éreztem, hogy amit csinálunk, az nem feltétlenül jó nekem. Nem mondom, egy-két dologban fejlődtünk, javultunk, de összességében Gyuri bá edzői hozzáállása nem volt a legmodernebb. Ahhoz, hogy jobbá váljak, jelentős pluszt adott, hogy megtaláltam az új módszereket. Miután elkezdtem alkalmazni, láttam magamon, hogy működik. Ez megerősített. Ráadásul 2014-ben kimentem Amerikába két hétre, és ott is azt tapasztaltam, hogy az edzéseken „kicsit” másképp működnek a dolgok, mint idehaza. Decemberben villámcsapásként nyilallt belém a felismerés, váltanom kell.
Ha nem Magyarországon, a Bp. Spartacusban, majd a Kőbánya SC-ben honos metodika szerint készül, hanem Amerikában született volna, és ott válik felnőtt úszóvá, milyen karriert fut be?
Nem vagyok benne biztos, hogy eredmény tekintetében más lett volna, de mentálisan mindenképp jobban éreztem volna magam a hosszú évek alatt.
Sikerorientáltabbá, kudarctűrőbbé válik?
Inkább kevésbé sérültem volna mentálisan.
Mennyiben és miért érzi magát sérültnek?
Mert amikor eljöttem Turitól, és ide kerültem Törökbálintra, ebbe a remek uszodába, közösségbe, kiütköztek azok a traumák, amiket a hosszú évek alatt elszenvedtem és bennem ragadtak, mert magamba zártam.
Például?
Hogy nem mosolyogva jártam edzésre, hanem letörten. Nem azért, mert nem akartam edzeni, hanem azért, mert megszoktam, hogy az edzés az valami olyan dolog, amit nem feltétlenül lehet maradéktalanul végrehajtani. A Kőbánya SC-ben az egész edzés arról szólt, hogy talán, éppenhogy meg tudjuk csinálni azt, amit előírtak, amit a medence partjáról elvártak tőlünk. Kimondott célként fogalmazódott meg az, hogy meg kell törni a versenyzőt. Ez többször el is hangzott az edző szájából. 29 évesen Plagányi Zsoltnál tanultam meg, hogy előfordul, hogy nem úgy megy egy edzés, ahogy azt eltervezzük, de attól még nem dől össze a világ, az nem tragédia.
Kőbányán mi történt, ha nem sikerült valami?
Akkor jött az ordibálás, a büntetés. Gumikötelezés közben koki a farúddal. Ha nem úszod meg a szintidőt, akkor ugyanez a vízben. Képzeld el, amikor becsapsz 186-192-es pulzussal és puff a fejedre. De ennél is rosszabb a lelki terror. Mert abban éltünk, ez nem kérdés. Emlékszem, rengetegszer ültünk úgy a padon a délutáni edzés előtt, hogy már előre feladtuk lélekben. Mert reggel annyira kihajtottuk magunkat, hogy délután már semmi esélyünk nem maradt az elvártak szerint teljesíteni a penzumot. Tök idegben ültünk a vízparton és azt találgattuk, vajon mit fogunk úszni, és hogy fogjuk azt túlélni?
Kőbányán annyira tönkrevágtak minket, hogy nem telt el úgy edzés, hogy valaki ne sírt volna a medencében. Ha nem lett volna cél, hogy az edző megtörjön minket, miért csinálta volna?
Ez brutálisan hangzik.
Az is volt.
Már gyerekként is így ment ez Kőbányán?
Nem. Négy és fél évesen kezdtem úszni, és addig, amíg a tehetségemnél fogva fel nem vittek a nagy csoportba, semmi ilyet nem éreztem, tapasztaltam.
Mikor került oda?
14 évesen. 1998/99 fordulóján, ha jól emlékszem. De amíg Kiss Laci bácsi volt a vezetőedző, nem emlékszem hasonló félelemkeltésre. Persze, Laci bácsinál is tartottunk az edzés mennyiségétől, de ott még nem éreztem a lelki terrort, csak miután Turi Gyuri átvette tőle a munkát.
Miért nem váltott, ugrott ki hamarabb?
Annak idején azt hittem, máshol, másképp ez nem megy.
Az évről évre elért eredmények felülírtak mindent, ezért vállalta?
Nem annyira az eredmények, inkább az, hogy nem láttam más alternatívát. A 2000-es évek elején két központ létezett. A Jövő SC és a mi klubunk, csak akkor még Spartacus néven. Nem éreztem azt, hogy Kőbányán kívül máshol is lehet számomra élet.
Miért hatékony, ha az edző lelkileg megtöri a tanítványát?
Turi azt a szemléletet vallotta:
ha sikerül megtörni a versenyzőt, onnantól kezdve nem lesz önálló gondolata, avagy gondolkodás nélkül csak azt csinálja, amit én mondok neki. Ha megtörik, teljesen átadja magát, és csak így lehet a maximális teljesítményt kihozni belőle, így lehet biztosan eredményt elérni.
Cár, ez Turi György beceneve az uszodák világában. A Cár ennyire kemény?
Egy alternatív világban él.
Az edzőtől félni kell?
Normál esetben nem. Együttműködő partner kellene legyen.
Itthon még manapság is dívik az a szemlélet, miszerint a sport hasonló parancsuralmi elven működik, mint a katonaság. Azonban az elmúlt évtizedekben több tucatnyi sportpszichológiai és -pedagógiai elemzés, esettanulmány bizonyította be, hogy az autokrata szemléletnél jelentősen hatékonyabb a közös gondolkodáson, meggyőzésen, elfogadáson alapuló edzői munka.
Ez így van. Mindig is éreztem, hogy ami Kőbányán zajlik, az nagyon nem jó nekem. Többször fellázadtam ellene, de igazán akkor láttam, mi vett körül minket, amikor eljöttem a Kőér utcából. A váltás nemcsak új edzésmódszert jelentett, hanem azt is, hogy lelkileg át kellett írnom azokat a régi beidegződéseket, programokat, amik mélyen belém égtek.
Mikor tudott először mosolyogva edzésre érkezni?
El kellett teljen egy kis idő, amíg rájöttem, itt senki „nem akarja a halálomat”, nem akarja azt, hogy sírva fakadjak a medencében.
Az addig egyetlen, még 20 évesen nyert 2005-ös világbajnoki címe után a szakítást követő évben, 2015-ben lett újra világbajnok. Mi a válasza, ha így teszem fel a pár perccel ezelőtti amerikai vs magyar edzésmódszerre vonatkozó kérdést: ha olyan szisztémában készül „nagycsoportos” korától, mint 2015-től kezdve, amellyel 2017 végéig még harminc fölött is folyamatosan jöttek a sikerek, elképzelhető, hogy megveri Michael Phelpszet?
Nem vagyok abban biztos, hogy a top időim, eredményeim változtak volna, de az tuti, hogy az egész versenyzésről másképp gondolkodtam volna. A nagy krachokat, összeomlásokat, ami rettenetesen mély nyomot hagyott bennem, szinte biztosan elkerültem volna.
Az edzésminőséggel ezek szerint nem akadt gondja?
A partról érkező elborzasztó impulzusok ellenére az edzéselmélet, az, amit leúsztunk, egy darabig jól működött.
Ám ma már látom, atombombával próbáltunk egy verebet eltalálni. Rohadt sokat úsztunk, és abból a végén valakiből csak kijött az eredmény. Ám mindezt hatalmas veszteség árán érte el. Rengeteg olyan úszótársam volt, aki ifi korában szárnyalt, de mire felnőtté vált, kiégett, nem tudott eredményt elérni, ezért onnan kezdve nem is támogatták úgy, mint korábban.
Az elmúlt hét évben ezt felismerve hagyja ott Turi Györgyöt jószerivel minden számottevő eredményt elérő tanítványa?
Az mindenki számára elgondolkodtató lehetett, amikor először Bernek Peti, majd Kozma Dominik és jómagam is otthagytuk a Kőbánya SC-t.
Az utolsó nagy név, aki éppen mostanság, Tokió után, fordított hátat a Turi-módszernek, Késely Ajna. A 2018-as év 400 és 800 gyors Eb-ezüstérmese 20 évesen érett meg annyira, hogy vegye a bátorságot és azt mondja: „Köszönöm szépen, így tovább nem vagyok hajlandó”?
Bár láttam dolgokat, kívülről tapasztaltam ezt azt, de ezt nem tudhatom, nem is állítom, hiszen hat éve nem vagyok ott.
Mindezek tudatában hogyan tekint vissza a pályafutására? Szerencsés, vagy inkább peches?
Szerencsés vagyok, ez nem kérdés. Rengeteg csapattársam ugyanúgy szenvedett mellettem, ugyanúgy sírt, mint én, lehet, hogy néha még többet, és keményebben is dolgozott nálam, mégsem ért el semmilyen eredményt.
Másfelől meg peches, hiszen egy olyan korba született bele, ahol egy korszakos úszózsenivel kellett versenyeznie. Ráadásul miután Michael Phelps leadta a 200 és 400 vegyest, jött a szintén amerikai Ryan Lochte.
Sokat gondolkoztam ezen is. Rájöttem: nekem Michael Phelps volt a példaképem. Több annál, a motivátorom. Mindig őt akartam legyőzni, folyamatosan sarkallt arra, hogy még jobb legyek.
Bizonyos szemszögből nézve végül csak lenyomta, mert ugyan mindketten négy olimpiáról tértek haza éremmel, de az önnel egyívású Phelps 2016 után abbahagyta az úszást, Tokiót már nem próbálta meg. Eközben ön a fenomén másik felségterületén, 200 pillangón jeleskedett, lett a világ második leggyorsabb úszója ezen a távon 2015 után 2017-ben is.
Azért nem jó ezt így összehasonlítani, mert ha nekem annyi olimpiai aranyérmem lett volna, én már kettő után abbahagyom.
Most akkor Phelpset kergette vagy az olimpiai aranyat?
Sokáig az aranyat, mert az élt bennem, az az igazi, a minden, aki olimpiai bajnok. Rióban, 2017-ben, 2018-ban még mindenképp így gondoltam.
143 még élő olimpiai bajnoka van Magyarországnak. Ezt minap tudtam meg a Magyar Olimpiai Bajnokok klubja rendezvényén, ahol beiktatták a tokiói újakat. Ott tényleg elhangzott, ez egy zártkörű társaság. Fájlalja, hogy nem tagja?
Pár évvel ezelőtt még igen a válasz, de most már egyértelmű nem. 2019-ben kezdtem rájönni,
olimpiai aranyérem nélkül is van élet a Földön. Persze, érmeket osztunk, amelyek rangsorolnak végső soron. De az, hogy valaki olimpiai bajnok, az nem jelenti azt, hogy sokkal többet tett a sikerért, mint a 16. Az első és a 16. között szemernyi különbség sincs felkészülés tekintetében.
Rengetegen járják végig ugyanazt az utat, csak van, aki egy kicsit tehetségesebb, van, akinek jókor és jobban jön ki a lépés, van akinek rossz napja, pechje van, a másik meg éppen aznap szerencsésebb.
A négy ezüst- és két bronzérmét elcserélné egyetlen aranyra?
Nem.
Kettőre?
Nem változna tőle az életem. De régen sem cseréltem volna el, csak éppen a korábbi énem úgy gondolta, egy olimpiai arany mindenképp szükséges ahhoz, hogy normálisan tudjak élni.
Ha materializáljuk az athéni, pekingi, londoni, riói hat érmét, az életjáradék tekintetében cirka három olimpiai arannyal ér fel.
Nem vagyok képben a pontos összegekkel, de nyilván ki lehet matekozni. És, ha így gyorsan utánaszámolok, tényleg, nagyjából akkora juttatást kapok, mintha három aranyat nyertem volna és semmi mást. De nem az a lényeg, hogy anyagilag mennyi jár mindezért. Azt kell saját magamban újra és újra értékelnem, hogy 2002 decemberétől, az első felnőtt világversenyen szerzett érmemtől számolva 2021. július 30-ig milyen pályafutást futottam be. 2019-et, 2020-at, a két covidos évet leszámítva, amikor nem is rendeztek világversenyt, csak 2018-ban és 2021-ben nem álltam dobogón világversenyen. 2002 és 2017 között 16 év telt el. Ez az úszásban egyedülállóan hosszú, és sikeres karrier. Nem biztos, hogy ezen a tényen dobott volna még egyet, ha az egyik olimpiai ezüst éppen arany lett volna.
Azt láttuk, tapasztaltuk itthon, hogyan köszöntötték, búcsúztatták, miután közölte, befejezi a pályafutását. Az uszodák nemzetközi világában mennyire süvegelik meg?
Az olimpián odajött hozzám pár ember. Az olimpiai bajnok kínai srác nyilvánosan meghajolt előttem.
Úgy könyvelnek el, mint minden idők legsikeresebb nem olimpiai bajnok úszóját. Nagyon jó érzés mindez, és segít abban, hogy el tudjam magam helyezni az úszás terében. Hogy kicsit jobban értékeljem azt a rengeteg eredményt, amit elértem.
Megdöbbent, hogy azt mondja, ezt is emésztgetnie kell.
Az évek alatt sosem tekintettem vissza. Nem húztam minden évben egy vagy több strigulát, nem nézegettem, számoltam időnként össze a stráfokat és veregettem meg a vállam, mondván: „Na, látod, mennyi van már?”. Siker vagy kudarc jött, mindegy, mert mindig csak a következőre fókuszáltam. Esküszöm, mostanában tekintek vissza először. Na, ezért kell emésztgetnem, tanulgatnom ennek az elfogadását.
Tudja fejből, összesen hány 50 méteres medencében és rövidpályán begyűjtött vb-, illetve Eb-érme van?
Fejből nem tudom megmondani. Ha most elkezdeném összeszámolni, az csak úgy menne, ha visszamegyek 2002-ig és évente végigveszem a világversenyek sorát. Nem biztos, hogy mindenre emlékeznék, és hibátlan lenne a végső szám.
Ha hinni lehet az internet almanachjának: ötvenesben 2 vb-arany, 6 vb-ezüst, 4 vb-bronz, 14 Eb-arany, 4 Eb-ezüst, 5 Eb-bronz. Huszonötös medencében: 2 vb-ezüst, 2 vb-bronz, 19 Eb-arany, 3 Eb-ezüst, 3 Eb-bronz. Ezt koronázza meg a már említett 4 olimpiai ezüst és 2 bronzérem. Ha jól számoltam, 70 világversenyen szerzett érem díszítheti a vitrint. Óriási szám ez, és szinte mindet egyéni versenyszám, nem pedig váltó után akasztottak a nyakába.
Meglehet. Fejből kellene fújnom ezt a számot?
