Hány kilósak voltak azok a kézi súlyzók?
Az utolsó sorozatnál? 52 kilogramm. Darabja.
A napokban országos bajnokság, szeptemberben világbajnokság, de így sem adott magának túl sok pihenőt az olimpia után.
Egy napot. Az olimpiáról hazatérő sportolók fogadása után hazamentem, lefeküdtem és csak élveztem, hogy otthon vagyok és semmi nem változott. Rá egy napra már vízen voltunk Dunavarsányban.
Minden bizonnyal visszanézte már az olimpiai döntőt, amelyen valósággal kilőtt a kezdéskor. Még most is azt mondja, nem volt pimasz a rajtja?
Visszanéztem, persze. De kívülről nem látok annyit, mint amit belülről érzek, így az edzőmnek, Hüvös Viktornak is mondtam már, nem kell engem annyit videózni edzés közben, felesleges tárhelypocsékolás. Most is többet tudok mondani a visszaemlékezés meg az akkori mérések alapján. A hajó az első húzás után nem előre, hanem hátra ment, de annyira minimálisat, amit szabad szemmel szinte nem is lehet látni.
A végét, úgy tűnt a helyszínen, mintha egy kicsit elkapkodta volna.
Amikor berúgtam a hajót… az annyira béna volt!
Hogyha ezüstérmes lettem volna egy századdal, akkor baromi ideges lennék.
Erre mondta az edzőm, hogy nem egy-két századmásodperccel, hanem akár egy-két tizeddel is jobbnak lenni a mezőnynél azért, hogy ezek a hibák beleférjenek. Hál’ istennek annyival jobb voltam a többieknél, hogy belefértek.
Elég lassan hirdették ki a győzelmét. Nevezhetjük élete leghosszabb fél percének a beérkezés utánit?
Érdekes, de nem. A célvonalban elég pesszimista vagyok, mindig szeretem a legrosszabb forgatókönyvet venni. Az ezüstéremben biztos voltam, de Kolos [Csizmadia Kolos, aki negyedik lett a döntőben – a szerk.] mondta, hogy biztosan én nyertem. Aztán vártunk kicsit és megjelent a HUN felirat.
Az olimpia előtt nem sokkal megnyerte a K-1 200-at az Európa-bajnokságon, ennek ellenére mégis sötét lónak tartotta saját magát Tokióban. Ezek után vajon mennyire lephette meg a riválisait az aranyérme?
Már a tavasszal a szegedi világkupán sokan néztek, hogy basszus, itt van egy magyar, és hogy már nem elég csak a két évvel ezelőtti mezőnnyel számolni. Biztos vagyok abban, hogy össze is zavartam az ellenfeleimet. Az Eb-győzelemnek nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget, hiszen a vk-n három századdal lettem második, az Eb-n két századdal nyertem, ezek annyira pici különbségek, hogy nem gondoltam magam érinthetetlennek. Lehajtott fejjel csináltam a melót tovább, de az ellenfeleknek megremeghetett a keze, hiszen Liam Heath-et nem győzte le senki 2016 óta, csak én.
Kapott visszajelzéseket? Milák Kristóf elmondta például, külföldi úszók győzködték, hogy igenis meg tudja szorongatni Caeleb Dresselt 100 pillangón, utána hitte el, hogy tényleg képes lehet rá és végül világcsúcsba hajszolta az amerikait.
Az Eb után általában külföldiek írtak, hogy le a kalappal, mert Liamet legyőzni kemény munka. De nem sokan, mert nálunk az Eb, főleg egy olimpia évében nem akkora jelentőségű. Nézik azért persze az időeredményeket, mert még mindig európai központú ez a sportág.
A riói bajnok, most bronzérmes Liam Heath-szel beszélt esetleg? Nem titok, hogy sok mindent lesett el tőle.
Kicsit magának való srác. A verseny után odamentem hozzá, mondtam neki, köszönöm, hogy utat mutatott, inspirált, és boldog vagyok, hogy együtt versenyeztünk. Azt válaszolta, „thanks”.
Önnel elsősorban csapatban számolnak, most mégis egyesben lett olimpiai bajnok. Tokióra is a négyesen volt a fókusz, de aztán jött Kuli István sajnálatos sérülése tavasszal. Akkor, vagy már az előtt eldőlt, hogy rámegy az egyesre?
Nagyon szerettem volna egyesben indulni, a kapitány, Hüttner Csaba pedig azt mondta 2019-ben, ha megnyerem a válogatót, akkor elindulhatok a minszki Európa Játékokon. Mindkétszer kikaptam. Akkor úgy számoltunk, menjünk rá a négyesre, mert majd úgy alakul, hogy annak a tagjai közül indulhatnak ketten a kétszázon. Ez volt a forgatókönyv áprilisig, aztán jött a sérülés, nem tudtuk pótolni Kuli Pistit – borzalmasan mentünk a négyessel! Volt egy tervünk, az élet pedig teljesen másképp hozta. Amikor bejött a Covid, azt nyilatkoztam: az fog az olimpián jól menni, aki a legjobban alkalmazkodik a változó körülményekhez. Úgy tűnik, én elég jól alkalmazkodtam.
Nehéz volt elfogadni, hogy bár vonzotta az egyes, mégis egységekben számoltak önnel?
A kapitánynak volt egy víziója, szerette volna megtalálni azt az erős négyest, amelyikkel érmekért lehet harcolni. Tőlem azt kérte, szorítsam hátra az egyest és tegyek meg mindent ezért. Szomorkodtam, de úgy voltam vele, minden okkal történik, edzettem tovább a négyesre, közben meg kiéltem magam a különböző sprintversenyeken, a Red Bull is szervezett kettőt a Városligetbe. Tudat alatt készültem azért rá, hogy 2021 az én évem lehet egyesben is. A csapattársammal, Nádas Bencével életünk formájában voltunk csapatban, mondta is nekem, hogy nagy szerencsém van, mert meg tudom mutatni a világnak, hogy milyen formában vagyok.
Ráadásul idén jelentették be, hogy a kétszáz egyes kikerül az olimpiai programból. Ez az olimpia tulajdonképpen egy most vagy soha lehetőség volt?
Abszolút megvolt bennem ez az érzés, pláne, hogy történt az a szerencsétlen sérülés, ráadásul az önhibámon kívül dobtuk a kukába a négyest. Nagyon bosszantott, mert ez egy nagyon jó egység volt. A sportban a „ha”-val kezdődő mondatoknak nincs értelme, de azért mégis mondok egyet: ha nem sérül le Pisti, mi érmekért csatáztunk volna. Így viszont ez volt az utolsó lehetőségem, hogy megmutassam, mire vagyok képes. Az ezer egyes továbbra is olimpiai szám marad, de láthattuk: magyar első és második hely. Kopasz Bálint és Varga Ádám ellesznek ott egymással, én nem is akarok, és nem is tudnék ebbe beleszólni.
Felszabadító egyedül versenyezni?
Régen éreztem ebben a nyomást, akkor megkönnyebbülés volt négyest vagy párost menni, mert oszlik a felelősség és a stressz is. Viszont ezek után visszakerülni egyesbe óriási boldogság volt. Az, hogy minden edzésmunka, amit elvégeztem, az mind az én célomat szolgálja, nem pedig másét. Ez kicsit önzőnek hangzik, de elképesztően jó érzés volt, hogy saját magamért én felelek.
Többször elmondta már, milyen háttércsapatot épített fel maga köré, aminek a sikerét is köszönheti. Ami érdekes, hogy a 2016-os riói olimpia után jutott erre az elhatározásra, amikor Molnár Péterrel beugrók voltak, gyakorlatilag a nyaralásból tértek vissza, mégis csak három századdal maradtak le a dobogóról.
Egy olimpiai negyedik helynél nincs motiválóbb.
Ráadásul nagyon kevéssel maradtunk le a dobogóról, az elképesztően borzalmas érzés volt. 2017-ben egyébként még jól mentünk, az Eb-n két aranyat szereztünk. Aztán kimentem a Red Bull salzburgi központjába, ahol egy hétig vizsgáltak, majd kaptam egy hetvenoldalas jegyzőkönyvet, amiből kiderült, hogy egy fizikoterapeuta segítségére van szükségem. Kerestem itthon egyet, a mai napig járok hozzá. Volt már akkor masszőröm, de nekem mindkettőre szükségem van, kiegészítik egymást.
Kikkel egészült még ki a stáb?
2019-ben nagyon izgultam, amikor Birkás Balázstól mindkét válogatón kikaptam. Elképesztően alulteljesítettem, akkor fogalmazódott meg bennem, hogy kéne egy pszichológust is szereznem. Voltam előtte már két-három szakembernél, de azt éreztem, hogy valami más kell, akkor jött képbe Lénárt Ágota, és már az első pillanattól kezdve érezhető volt a pozitív hatása. A csapat utolsó két tagját a Covidnak köszönhetem. Elmentem először egy légzésspecialistához, majd amikor törölték az olimpiát és a feleségemmel nyaraltunk Gyomaendrődön, akkor ott fröccsöztünk és arról beszélgettünk, hogy van még egy évem, hogyan lehetne azt kihasználni úgy, hogy a lehető legjobb formában legyek. Előtte is odafigyeltem az étkezésemre, de arra jutottunk, abban van még hova fejlődni, találtam is egy táplálkozási szaktanárt, Haris Évát, aki megtanított étkezni. Ez volt az utolsó löket, és amikor a feleségem vitt ki a reptérre, bevallotta nekem, hogy ha egy évvel ezelőtt lett volna az olimpia, nem engedett volna el ilyen nyugodtan, mint most. Nem haragudtam rá, mert ugyanezt éreztem én is. Én a Coviddal nyertem, mert nemhogy arany, de lehet, hogy érem sem lett volna 2020-ban – igaz, akkor a négyes lett volna a fő számom.
A betegség elkerülte?
Nem. 2020 nagyon demoralizáló volt: elmaradtak a versenyek, mégis ki kellett hoznunk magunkból egy csúcsformát, mert az edzőm azt mondta, anélkül az idén nem fejlődünk.
Legyőzni az előző napi önmagadat úgy, hogy a semmire készülsz, borzalmas volt, megviselt mentálisan.
Elvégeztem ugyanúgy az edzéseket, az edzőmnek nem is tűnt fel, de hiányzott belőlem az a tűz, ami kidob reggel az ágyból. Aztán elkaptam a koronavírust decemberben úgy, hogy mindenre – maszk, fertőtlenítés – extrán odafigyeltem. Három-négy napra elég szépen le is vert, durván három hét múlva kezdhettem el óvatosan mozogni, addig passzívan pihentem, ami még jót is tett. Az Instagramot pörgettem az ágyban fekve, és szembejött egy poszt, hogy nem is tudom, 170 nap van az olimpiáig. Én meg belegondoltam, hogy ez baromi kevés, és akkor teljes erőbedobással tértem vissza december végén, edzettem 31-én és január 1-jén is – nem volt szilveszter. Elsején reggel nyolckor mentem futni, baromi hideg volt, egy lélekkel nem találkoztam az utcán, de jó volt. Tulajdonképpen köszönöm, hogy beteg lettem és így újra megtaláltam a motivációmat.
Nagyon úgy tűnik, mint aki egyfelől analizálja magát, mellette pedig egy rakás mérést végeznek az edzőjével. Mekkora szerepet szánnak ennek?
Nyilván nem vagyok egy LeBron James, aki másfél millió dollárt költ évente az étkezésére, de azért ezt próbálom kicsiben csinálni. Az edzőm tíz éve keresett egy mérnököt, Bezzeg Pétert, akivel kifejlesztettek egy olyan eszközt, amivel mérni lehet a lapáthúzás erősségét, hosszát és egyéb dolgokat.
Ez mennyire elterjedt itthon? Méri más is?
A szövetség pár éve már alkamaz ilyen eszközt, de nagyon sok edző Magyarországon a régi módszereket csinálja, és úgy vannak vele, hogy amíg az beválik, addig jó. Ez inkább a női kajakra jellemző, természetesen ott sem mindenkire. A férfikajak más tészta. Amikor kint voltunk Portugáliában edzőtáborozni, csak kenusok voltak ott, a németekkel jött négy mérnök, brutál nagy dobozokban hozták az eszközöket a hajókra, a lapátokra és mindent mértek. Nem véletlen, hogy ezt az olimpiai ciklust ők uralták. Nyilván van egy jó edzőjük, de elképesztő nagy a hátterük. Nagyon sokan megfeledkeznek róla, hogy ez nemcsak fizikai, de technikai sportág is.
Amikor a női kajaknégyes megnyerte az aranyérmet, utána érdekes volt hallgatni, ahogy Kozák Danuta és Csipes Tamara is arról beszélt, úgy szocializálódtak, hogy még akkor is képesek kételkedni magukban, ha jó pályát mentek. Tapasztalt hasonlót?
Maximalista vagyok, de ez nálam abszolút belülről fakad. Imádom elemezni magam, szembenézni magammal. Meg kellett tanulnom viszont azt is, hogy bármennyire jó is ez a tulajdonság, van egy hátulütője, hogy sosem vagyok elégedett. Imádom a sportos példákat, az a szlogenem, hogy a legjobbtól tanulj. André Agassi könyvében olvastam, hogy neki is ez volt a problémája, mígnem egy edzője szólt neki, hogy ne kergesse a tökéletest. Az beindított bennem valamit és azóta próbálok egészséges maximalizmussal élni. Régen nagy volt bennem a megfelelési kényszer, de rájöttem, hogy nem tudok mindenkinek megfelelni, így nagyon leszűkítettem azt a kört, akinek adok a véleményére. Nehéz volt, tanulom is még ezt a dolgot.
A csapathajóban hogy néz ki mindez?
Nehéz eset vagyok, az én maximalizmusomat kevés ember tolerálja. Először próbálom finoman mondani, hogy mire gondolok, aztán, ha nem megy át, fáradt, türelmetlen vagyok, akkor viszont cenzúra nélkül mondom nekik. Korábban nem mertem mindenben okoskodni, mert nem gondoltam magamat hitelesnek, nem volt ugyanis olimpiáról érmem. De most, hogy olimpiai aranyérmes vagyok, már mondani fogom, mert nekem egyedül sikerült. Úgyhogy készülhetnek a csapattársaim.
Az egyest akkor most elengedte?
A kétszáz lekerül a programról, az ötszáz pedig nem olimpiai szám. Kettesben és négyesben gondolkodom Párizsig mindenképpen. Lehet, hogy hobbiból, vagy ha épp beleuntam a másik kettőbe és kell valami jó inger, akkor elindulok, de nem akarom, hogy az olimpiai számoktól vegye el a figyelmet.
Bosszantó, hogy mindig változik az olimpiai program?
Ismételni tudom magam: minden okkal történik. Lehet, ha egyessel kezdem, akkor beleuntam volna. 2016 előtt éreztem is ezt, amikor kétszáz kettest mentünk Molnival, tudtam akkor, mit hoznak majd az edzések, és mindig ugyanúgy fáradtam el. Utána nagyon tetszettek az ötszázas felkészülések, az idegrendszeremet sokkal kevésbé terhelték. Aztán persze jó volt visszatérni a sprintes edzésekre. Jól reagálok a változásokra, meg jót is tesz, nagyon tudom unni a monotonitást.
Liam Heath egy ideig elég sok anyagot töltött fel magáról az internetre, ön pedig mondta korábban, hogy ebből rengeteg merített. Ezek után után mennyire lesz aktív a közösségi felületeken?
Az egyik barátom kint volt az Európa-bajnokságon, odament Liamhez és mondta neki, hogy Sanyi nézi videóidat és motiválod őt. Utána nem tett fel egy büdös videót sem. Én is már a középpontba kerültem, de úgy vagyok vele, hogy elértem, amit el szerettem volna, úgyhogy nyugodtan nézzenek az emberek. Amit kiteszek, az már „elavult” lesz, meglehet, addigra már egy másik fázisban leszek, mert szeretnék egy lépéssel mindenki előtt járni. Itt vagyok a csúcson és tudom, hogy jönnek fel a többiek, mert itt csak egy ember lehet.
