Az 1955. január 19-én született sportoló a pályafutása során 83 lengyel bajnok címet szerzett és 50 országos rekordot állított fel. 1976 és 1988 között négy téli olimpián vett részt, de az 5. helynél előrébb egyszer sem végzett, ugyanakkor világbajnokságokon három bronzérmet is nyert. A Lengyel Gyorskorcsolya Szövetség augusztus elsején tette közzé felhívását, amelyben segítséget kért Erwina Rys-Ferens gyógykezeléséhez.
„Vannak olyan pillanatok az életben, amikor lehetőségünk van visszafizetni valamit fiatalkori bálványainknak. Ilyen pillanat a mostani is, mert Erwina Rys-Ferensnek szüksége van a segítségünkre. A nagyszerű gyorskorcsolyázó rákos, és támogatást igényel” – írta a szövetség.
Fia, Jan Filip Ferens úgy fogalmazott, édesanyja sokszor bizonyította nagy küzdeni akarását a pályán, és most sem adja fel.
„Anya nem érzi a lábát, és napi 24 órás ápolásra szorul. Éppen úgy, ahogy édesanyám a lehető legtöbbet nyújtotta Lengyelországért, most szüksége van segítségre a mindennapi élethez” – írta.
Elfogadta, amit a sors mért rá
Az egyik legnagyobb lengyel portál, az Onet.pl megrázó interjút készített a beteg sportolóval.
„Néha rám tör a félelem, máskor pedig azt hiszem, hogy legyőzöm a betegséget. Elfogadtam, amit a sors mért rám. Sohasem kérdeztem, miért történt velem. Ha megsértődnék a világra, attól még a helyzetem nem javulna. Fizikailag és mentálisan is nehéz, de néha meditálok, hogy megnyugtassam a testemet” – mondta.
„Ez azonban nem jelenti azt, hogy a pénzügyi probléma örökre elmúlt. Nehéz helyzetben vagyok, de hát ezt a sorsot magamnak alakítottam ki. Évekig kínoztam a testem, azt hittem, minél többet edzek, annál sikeresebb leszek. Nem álltam meg. Edzés, evés, alvás – ez volt az én világom. Senki sem javasolta, hogy érdemes időnként megállni. Épp ellenkezőleg! Az edzők arra biztattak, hogy dolgozzak még keményebben. Csak most látom, mihez vezetett mindez. A szervezetem végül fellázadt.”
Úgy fogalmazott, túlságosan is sikeres akart lenni, tudta, hogy sokan számítanak rá.
„Beteg volt ez a fajta önkárosítás. A fontos versenyek előtt az idegeim miatt nem tudtam aludni, csak arra gondoltam, hogy mivel Lengyelországot képviselem, nem bukhatok el. Nagy nyomás alatt éltem, súlyos teher húzta a vállam. De amikor pszichológus segítségét kértem a Lengyel Olimpiai Bizottságtól, azt hallottam vissza, hogy elmebeteg vagyok.”
Évekkel később elkezdtem bocsánatot kérni a testemtől, hogy így, ilyen természetellenesen bántam vele. Ha visszafordíthatnám az időt, sokkal nyugodtabb lennék.
Emlékei szerint sokkal közvetlenebbek voltak annak idején a sportolók, nem voltak ellenségek. Minden verseny után pazar bankettet rendeztek, amely ha véget is ért hivatalosan, ők, a sportolók továbbmaradtak.
„Nem voltak különbségek, a nyugatiak találkoztak a keletiekkel, farmert cseréltünk kaviárra, és azt éreztük, versenyzőként mindannyian egyenlők vagyunk.”
„Talán hiba volt? Az a tény, hogy tiszta voltam, nem vezetett sehová. És most mégis megbetegedtem” – mondta.
Semmi sem jött össze az olimpiákon
Megbékélt már azzal is, hogy az olimpiákon nem sikerült az éremszerzés. Az 1976-os innsbrucki játékok előtt remek formában volt, Davosban versenyt nyert, de elrontották az akklimatizációt, túl gyorsan jöttek le a magaslati edzőtáborból, így akiket néhány nappal korábban legyőzött, könnyedén verték.
Jött 1980 és Lake Placid, ahol ismét a rossz akklimatizáció okozott gondot. Ráadásul úgy éltek, mint egy börtönben, nyomasztó volt a légkör a fegyveres katonák árnyékában. Az 1000 méteres verseny előtt nagyon hideg volt, és nem öltözött fel melegen, így nem volt esélye.
1984-ben, Szarajevóban az időjárás szólt közbe, 1500 méteren a riválisok nagyszerű időben, napsütésben versenyeztek, ő a végén már havazást kapott. Mindent megtett, amit tudott, de így is csak 5. lett.
A dobogóhoz legközelebb Calgaryban volt, 3000 méteren az 5. lett, míg az 5000 méteres verseny végén esett, és az éremszerzés helyett csak a 21. helyen végzett. „Az alpesi csapat edzője, Andrzej Kozak vodkát hozott nekem. Igaz, hogy nem ittam minden nap, de tudta, hogy csak ez segíthet rajtam.”
Később még megpróbálkozott a kerékpározással, hátha nyári olimpián szerencsés lesz, de a lengyel szövetség elnöke nem támogatta, nem segítette jó bringához jutni.
Túl nagy ár egy karrierért
„A sport nagyon sok mindent adott nekem. Megismertem a világot, a kultúrákat és sok embert. Barátságok szövődtek, ezt a gyönyörű korszakot senki sem veheti el tőlem. De ha visszafordíthatnám az időt, más utat választanék. Túl nagy árat fizettem a karrieremért. Ma a sportolók még jobban kihasználják testüket, de egész stáb áll a rendelkezésükre orvosokkal, gyógytornászokkal, masszőrökkel, terapeutákkal. Így minden könnyebb. Én végig egyedül voltam.”
Egész életében a győzelemre vágyott, az olimpiai és világbajnoki sikerre. De ez így 65 évesen már más a prioritás.
Az egészségről álmodom. Arról, hogy újra járok. De fogalmam sincs, hogy van-e rá esélyem.
Kiemelt fotó: Lengyel Gyorskorcsolya Szövetség (pzls.pl)
