Marosi Paula fivérének, a melbourne-i olimpián ezüstérmes párbajtőrcsapat tagjának példáját követve kezdett vívni.
Technikás, igazi csapatember volt, aki nyolc magyar bajnoki címhez, sőt BEK-győzelemhez is hozzásegítette klubját, az Újpesti Dózsát. Két olimpián szerepelt, Tokióban tagja volt az arany-, Mexikóban pedig az ezüstérmes válogatottnak. Világbajnokságokon is egy-egy első és második helyezést ért a válogatottal.
“Túl a hetvenen élem a nyugdíjasok életét” – mondta Marosi Paula, akinek két unokája van, ők már felnőttek. A sporttól nem szakadtam el, rendszeresen ott vagyok az Olimpiai Bajnokok Klubja rendezvényein, és egykori vívótársaimmal, a lányokkal is tartom a kapcsolatot. Rejtő Ildivel, Sákovicsné Dömölky Lidivel, Szolnoki Marival, Bóbis Ildivel és Mendelényiné Ágoston Judittal rendszeresen összejövünk, hol itt, hol ott. Van, hogy havonta találkozunk, vagy akkor, amikor valamelyikünknek eszébe jut és összehívja a többieket. Ilyenkor megbeszéljük, mi történt velünk a legutóbbi találkozás óta, és persze a vívás is előkerül.”
Csak egy-egy versenyre megy ki, ha meghívja a szövetség, egyébként újságban vagy tévén követi az eseményeket.
A Tokióban szerzett aranyérméről így beszélt:
“Anyukámnak köszönhetem, nélküle nem lettem volna olimpiai bajnok. 1960-ban elváltam, ottmaradtam egy négyéves kisgyerekkel. Megkérdeztem anyukámat, hogy számíthatok-e rá, segít-e, mert szeretnék még vívni. Ő mellém állt, így gyermek mellett is folytathattam a pályafutásomat és értem el a sikereket. Nagyon szerettem vívni!
Tizennégy éves koromban kezdtem a Semmelweis utcai teremben, ott vívtak az OSC és a Honvéd versenyzői. Valójában a már vívó bátyám hatására választottam, mert megtetszett, amit csinál, beleszerettem ebbe a sportba. Nagyon jó sport, fizikailag és szellemileg is igénybe vesz. A Honvédban kezdtem, de sikereimet a mai UTE elődjében, az Újpesti Dózsában értem el a legendás Szepi bácsi, Hátszegi József irányítása mellett.
Amikor ránézek az aranyérmemre, eszembe jut Tokió, az a különleges világ, a japán emberek fegyelmezettsége. Egyszer lekéstem a menetrend szerinti buszt, mert másodpercre pontosan indult minden, és felültem a következőre. Szégyelltem magam, mert csak egyedül ültem azon a járaton, mégis mindenki utat adott az +olimpiai busznak+, segítette a haladást. Nézőként igyekeztem egy helyszínre, drukkolni akartam a többieknek. Versenyről, edzésről soha egy percet sem késtem, a mentalitásom nem engedte volna meg ezt!” – emlékezett vissza Marosi Paula.
