Gyarmati Andrea: Huszonsok év után került elő egy csecsemőcipőcske

Évek óta dédelgetek egy álmot, nevezetesen azt, hogy megírom a családom történetét, és ez most megvalósulni látszik. És mint mindig, ha valaminek komolyan nekifogok, az az érzés kerít a hatalmába, hogy a világegyetem is támogatja az ötletemet.

Gyűjtöm az anyagot, rendezem az adatokat, a minap épp a nagymamám ügyeit nézegettem, fejben utazgattam az időben.

Gyarmati nagymama, az egyszerűség kedvéért Nelli nagymama, csuda egy fazon volt, megelőzte korát, átlépett az ő idejében szokásos viselkedési szabályokon, noha első ránézésre szabálykövetőnek tűnt.

Tehetséges varrónő volt, amit megálmodott, azt könnyedén leskiccelte, kiszabta, megvarrta. (Sajnos ezt a tudását nem örököltem tőle, pedig kislány koromban derekasan igyekeztünk mindketten.)

1956-ban, amikor a szüleimmel elmentünk Magyarországról, a nagyi is jött velünk, mondván, hogy a másik fia amúgy is évek óta Amerikában él. Mi egy idő után hazatértünk, de Nelli nagyi maradt New Yorkban. Bár bőven hatvan fölött járt, besétált a metropolisz egyik nagyáruházába, és szerény angoltudással elmagyarázta, hogy ő bizony varrónőnek jelentkezik.

Tán szerencséje volt, tán megszánták, mindenesetre próbaidőre felvették.

És innen szárnyal a történet, hiszen azonnal kiderült, hogy a filigrán magyar asszony varázsolni tud a cérnával és a tűvel. Nem kellettek szavak, elég volt letennie az elkészített ruhákat.

Hamarosan véglegesítették, alig egy év múltán már ő tervezte, szabta, varrta a bemutatóra készülő darabokat.

Két évtized múltán, 1976-ban tért haza Magyarországra olyan amerikai nyugdíjjal, amit itthon elképzelni sem volt egyszerű.

Támogatott mindenkit a családban, pénzzel és jó tanáccsal, hogy például: „Ha megtalálod a helyedet és azt, amiben kiváló lehetsz, nem kell beszélj róla, elmondja helyetted a munkád. Ne mondd, hanem csináld, az pont elég. A nagyképű duma legföljebb ellenszenvessé tesz.”

*

Ez a történet jár a fejemben, amikor dolgozni indulok. Az autóban szól a rádió, Keleti Ági néni filmjét méltatják.

Ági nénit van szerencsém ismerni, nagyon vicces dolgok estek meg velünk, és mit ad Isten, pont azt ecseteli, hogy csak azok hencegnek, akiknek nincs mivel, aki eredményes, annak nincs oka nagyképűsködni.

Jó érzéssel nyugtázom, hogy Ági néni és a nagymamám azonos módon gondolkoznak, gondolkodtak.

Azért ez egy kis csoda.

És jön a következő!

Egy fiatalasszony érkezik a rendelésre a csecsemőjével. Az anyukát akkor láttam először, amikor ő akkora volt, mint most a kisbabája. Sőt, az ő egészségügyi problémákkal küzdő édesanyját annak idején másnaponta injekcióztam, hogy a magzat szépen fejlődjön, időben szülessen; vagyis mondhatni, hogy a mostani anyukát már az ő édesanyja hasából ismerem.

Akkora öröm volt, hogy egészségesen és jókor érkezett, hogy még én is vittem neki ajándékot, méghozzá egy, a nagyim által horgolt kiscipőt.

Aminek az a története, hogy a nagymamám bőven kilencven felett azt találta ki, hogy köt, horgol, varr a betegeimnek, így teszi hasznossá magát.

A nagyi rég elment, közel százéves volt, viszont a kiscipő most ott pompázik az új pici baba lábán.

„Ugye emlékszel a cipőcskére, doktor néni? – kérdi az újdonsült anyuka. – Azóta őrizgetjük erre a napra.”

Ami ráadásul az a nap, amikor belekezdek a nagyimról szóló fejezeteknek!

Könnyekig meghatódom.

Mintha Nelli nagyi engedélyét kaptam volna meg ahhoz, hogy írjak a családunkról.

Igyekszem nem okozni csalódást sem neki, sem Ági néninek.